|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 315 találat | lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-315 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Király Károly 2016. augusztus 6.Horváth Arany: Miért gázolták halálra Horváth István írót?1997. július 5. Kézdivásárhelyen KIRÁLY KÁROLLYAL több kérdésről beszélgettünk, többnyire arról, ami kimAradt az első könyvéből, vagy amit bizonyos személyekkel kapcsolatban még nem illő megírni, így jutottunk el édesapámhoz, akiről a következőket mondotta: – Édesapádat 1970-ben ismertem meg személyesen, miután súlyos betegsége után felhívtál telefonon, hogy segítsek bejuttatni a kovásznai szívkórházba. Hogy nyugodtan, kényelmesen érezze magát, hogy elhúzódhasson verset írni, a pártgazdasághoz tartozó gerendavillában helyeztem el. Ha jól emlékszem, a földszinti 8-as szobában volt először. Nagyon gyakran látogattam – már amennyit megengedett akkoriban az időm. Áldott jó ember volt, szerettem beszélgetni vele. Amíg másoktól elfordultam, egyre jobban esett édesapád atyai szeretete, bölcsessége, mert tisztán látta azt a kificamodott világot, amiben éltünk. Pontosan felmérte a küzdelmemet. Horváth István emléke kiemelkedő! Ha te is emlékszel... egyszer együtt voltunk és a magad módján túl kényes kérdéseket feszegettél a nyitott teraszon, Pista bácsi az ujjával jelezve kicsit megfenyegetett, hogy hallgass. 1971-ben azt kérdezte: – Karcsi fiam, ezzel a fiatalos hévvel felméritek-e, hogy mit tesztek helyesen? Féltelek titeket itt, Kovászna megyében. A hegyen túliak lábujjhegyre állva figyelik minden mozgásotokat. Nehogy az író, költő „gyermekek”, Farkas Árpiék bajba jussanak veled együtt. Én viszont tudtam, hogy azt a korszakot ki kell használni Kovászna megyében. Ki is használtuk. A hetvenes években éppen Horváth István barátsága és magatartása is meggyőzött, megerősített abban a hitemben, hogy be kell fejezni a megalkuvó, bólogató politizálást, ha meg akarok mAradni embernek és magyarnak. Ezt folyton megvitattam Pista bácsival, és ő, bár egyfolytában óvott, mégis egyetértett velem. Mondjam ki: szinte egyformán gondolkodtunk. Amíg mások tömegesen elhagyták az országot félelmükben, én szembeszegültem a hétfejű sárkánnyal. H. I. barátsága ebben erősített meg, kegyetlen küzdelmemben soha nem tagadott meg. Azt tudtuk, hogy lehallgatnak, igyekeztünk a kovásznai találkozásainkon óvatosak lenni, de mindenképpen a Securitate fókuszába került. És még egy dolgot tudni kell: a szeku sokkal jobban tartott a következetesen szívós költőktől, mint némely, külföldet járó, nagyhangú magyarkodótól. Felső-Háromszéken édesapád nagy tekintélynek örvendett. Meghívták iskolákba, művelődési házakban találkozott az emberekkel. Szavának súlya volt. Érdekességként elmondom, hogy a megyei Securitate parancsnoka, Hanches János nagy tisztelője volt Horváth Istvánnak, ő vigyázott a költőre ahelyett, hogy csak megfigyeltette volna. Lehet, hogy ez is hozzájárult a leváltásához? Az öreg sokszor arra figyelmeztetett, hogy ne lógjak ki a sorból. Azt is mondta, hogy az író ne politizáljon tételesen, az írónak viszont látnia kell, hogy a politikus jól politizál vagy rosszul. Egyszer így szólt: – Karcsi fiam, te szinte naponta szemet szúró tettekkel állsz az ellenség elé. Igen, így mondta 1971-ben: ellenség. Amit nem felejthetek, igyekezett a funkciómtól félteni. Arra is ügyelt, nehogy beszélgetéseinkkel hozzájáruljon leváltásomhoz. De amikor bedobtam a törölközőt, megértett. Őt elgázolták. Én élek. Ezt a forgatókönyvet írták meg, és egyik sem véletlen. Húsz évvel Horváth István halála után, 1997. január 17. A Kolozsvári magyar rádió riportere, Muzsnay Magda és Essig József operatőr tért vissza Magyarózdra, az író nyomába. A riporter MIHÁLY FERENCET, édesapám első unokatestvérét emlékeztette az elhunytra, és így került sor arra a vallomásra, amit eddig nem mert megtenni sem ő, sem más a faluban. Az interjú után én is kikérdeztem nagybátyámat. Részletesebben beszámolt a történtekről, különösképpen hangsúlyozta, hogy édesapám titoktartásra kérte fel, nem akarta, hogy tudomásomra jusson, hogy őt figyelik. Mivel párton kívüli voltam, állandó bizonytalanság fenyegetett. Édesapám attól félt, hogy kitesznek a Művelődéstől, ha valahol szót emelek. – Elég rendszeresen járt ki Ózdra egy magyar belügyes, Kerekes ezredes – mesélte Ferenc bátyám. – A falu férfinépétől érdeklődött Pista után, jól megijesztette az öregebbjét, nekem csak a bátrabbja merte elmondani, hogy mit kérdezett. Házamnál evett, ivott az a tiszt, nem mutatta, hogy rossz szándékú, mivel magyar volt, lehet, hogy ennél fogva rendesebb volt velünk. Sok mindenről beszéltünk, de főleg ő kérdezett. Pista bácsiról nem érdeklődött. Vagy ha igen, akkor nem olyasmiről, ami gyanús lett volna nekem. Én nem mertem belebonyolódni az ő bajába, tudtam, amit tudtam, s aggódtam bátyámért. Na, de Pista bácsit én olyan megfontoltnak, okosnak ismertem, hogy gondolni sem mertem arra, hogy ezek mégis bekerítik valamivel. A faluban volt Securitatés megbízott. Nem vettük komolyan, olyan aljaember volt, akinek nem volt tekintélye. Pénzért tette. Ahogy hazajött bátyám, nemsokára megindult a faluban, jött s ment. Horváth István távozása után végigjárta a falut. Arany után is érdeklődött valakitől egyszer. Ez a feladata – gondoltam –, ezért kapja a fizetést. 1977. január 4. Amikor elgázolta bátyámat a részeg szekustiszt, a temetés előtti nap valósággal elárasztották a falut a securitatésok. Felfegyverkezve, minden utcánál egy-egy kapunál megállt a katonai autó. Nem volt elég a mi bánatunk, a faluban riasztó félelem dúlt, hogy vajon mit akarnak a temetésen? Marosvásárhelyről megérkeztek a legmagasabb hivatalos belügyi szervek. Amíg megérkezett a halottas menet, kivonultak a temetői útra, közvetlenül a temető mellé állottak a kocsikkal. A tor után sem mentek el, úgy hajnalban hallottuk, hogy vonulnak ki a faluból. Utána, bár biztosan látták s tudták, hogy kik beszéltek a sírnál, mégis kikérdezték a férfiakat, hogy ők miről tudnak többet? Nem telt el egy hónap, és megint kivonultak a faluba. Egyik tiszt elkérte a szülőház – most emlékház – kulcsát. Behatoltak és mindent, de mindent felkutattak. Arra voltak kíváncsiak, hogy vannak-e magyarországi titkos anyagok? Engem külön kérdőre fogtak, hogy itthon mit dolgozott, kivel találkozott Pista bácsi, és még járt-e itt Király Károly, találkoztak-e ezen a helyen Pista bácsival. Megfenyegettek, hogy mondjam meg az igazat, mert ha nem, felelni fogok a törvény előtt. Rettentő idegesen folyt a házkutatás, bár az elején nem konkretizálták, hogy pontosan mit keresnek. Engem minduntalan kérdőre vontak, válaszoljak kérdéseikre, az igazat mondjam, mert ha nem, a törvény előtt fogok felelni. Erre azt válaszoltam: „amit mondok, azért felelősséget vállalok. Ebben a házban tudtommal nincs olyasmi, ami után kutatnak”. Lassan kiderült, hogy az író rendszerellenes írásait keresik. Azért voltam biztos a dolgomban, mert ha volt is ilyen írása bátyámnak, azt nem hozta haza, volt annak jobb helye is, ahova elrejthette. De a tisztek csak még jobban fenyegetőztek, hogy ne tagadjam, mert én biztosan tudok az ilyen írásokról. Csak azt erősítettem: ilyen iratokat nem találnak, és én nyugodt vagyok, mert ha igazságos úton járnak, nem emelhetnek ellenem vádat. Csak ha igazságtalanságot cselekednék, akkor vádolhatnak meg valamivel. Elmentek. Nemsokára újra megjelentek, a férfiakat külön-külön hívták magukhoz, és faggatták őket, hogy kiket ismertek a temetésen, akik nem idevalók voltak? Ekkor már megijedt a falu, szinte futva érkeztek hozzám panaszkodni. Bennem az első pillanattól felmerült a kérdés, illetve tudtam, hogy szándékos gyilkossággal és nem véletlen halálesettel állunk szemben. Pista bácsi a halála előtti években elmondta nekem, hogy általában a magyar értelmiségieket megfigyelés alatt tartják, és már nem is egyszer észrevette, ha valahol megjelenik, akkor követik. A családban ezt senkinek nem mondta rajtam kívül. A leányát rettentően féltette. Arany is olyan erélyesen kimutatta az ellenérzését a diktatúrával szemben, hogy az is elég lett volna a családnak. Pista bácsi átlátta az én lelki világomat, és, mint egész életünkben, tudta, hogy hol kell elmondania a titkát. Akár én kerestem fel Kolozsváron, akár ő jött haza, az én színvonalamhoz leereszkedve megérttette velem a dolgok lényegét. Egymás titkait csak mi tudtuk, és tanácsaival megértette velem, hogy mikor hogyan viselkedjem, hogy fennmAradjak, hogy lehetőleg mi fennmAradjunk. Itthon a Pista bácsi megfigyelője mindent jelentett, különösen, amit nekünk nyilvánosság előtt mondott el. Furcsa dolog – hányszor elgondolkozom ezen –, ez a csendes bölcs jóember konokul magyar volt. Kiharcolta az ásatásokat a Dégi csupon, ahol az avar temetőt feltárták. A gyűjtései, azok magyarázatai mindig visszanyúltak őseinkhez. Rákosi tiszteletes úr is sokat volt vele, ők okosabban elbeszélgettek, nem tudom, hogy ő ezekről a belső dolgokról tud-e valamit. A változás után az ezredest még egyszer láttam Vásárhelyt. Köszönt és sietett tovább. Én nem vagyok olyan ember, hogy másnak bajt csináljak, de bátyám haláláért még valakinek felelnie kell. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 29.Voltunk, vagyunk, leszünkA mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk – szögezte le az idei Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban Tőkés László. Az alábbiakban közöljük az EMNT elnöke előadásának szerkesztett változatát. Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem a néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében". Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez: – „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött? – Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára – hangzott a válasz. Munkatársa pedig így folytatta: – „... zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában." Két európai uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, amelyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését. Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat! Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében. Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba. Ezért élt-halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben! Védhatalmi státusz és önrendelkezés Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma mementó gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia. Köszönetet mondok azért, hogy már az alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómiatörekvéseinek előmozdítása érdekében. Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében. A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének", akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb maga is rabsorsra jutott. Nem utolsósorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságuk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek. Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunistabarát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli pc/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés"; óvtak „a nemzetközi reakció" háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége" mellett. Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának", „önkéntes magyar Trianonnak" minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát", mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét". Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak". Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi" politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek", hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, amelyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni" Az 1946. június 11-ei csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, amely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújáró népnek a biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk... Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot." Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok" elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra. Nem területet, hanem jogokat kérünk Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal" vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk, és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben olyan tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, amely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói. A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, pártjainak és szervezeteinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták. Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!" – mondotta volt Áron püspök. Annak idején hasonlóképpen fogalmazott másik nagy erdélyi püspökünk, Makkai Sándor, aki azt mondta, hogy Erdély ügye nem politikai, hanem erkölcsi kérdés számára. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják, és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi elöljárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcímük, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására." B.) Nehemiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehemiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadi parancsát" intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!" (Neh 4,14) Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc" (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik" iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe. Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének" nevezett „politizáláson" kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink" népe, hazánk, családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön? Hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, a Székelyföldön, a Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen. Hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké! Európa súlyos veszélyben forog Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk, azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélyben forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében. „Ne féljetek! Harcoljatok!" – hangzik Nehemiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogyan Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra. Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek" aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról" – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást", és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk neki: „Távozz tőlem, Sátán!" Az idei tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet, illetve a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket" és kihívásokat, amelyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket. Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!" Tőkés László A szerző európai parlamenti képviselő Krónika (Kolozsvár) 2017. január 31.Csifó János beszélgetős délutánjaA marosvásárhelyi Vár-lak idei első vendégét fogadta egy fázós ja- nuári délutánon. A társaság már összegyűlt, mindnyájan Csifó János nyugalmazott rádióriporterre várunk. Bő húsz perc után nyílik a Kedei-műterem, és már az ajtóból halljuk a szabadkozást, bocsánat- kérést az „objektív okok” miatti késésért. (Kisebb karambolba keveredett a taxi, újat kellett hívnia.) Sietősen elfoglalja a helyét, majd „nekitürkölőzve” jelzi, hogy kezdhetjük. A szerepek megfordulnak, az ismert rádióriporter „riportalannyá” válik. Mivel kezdi? Gye- rekkorával, két születésnapjával. Hogyhogy? – kapjuk fel fejünket. „Igen, igen, így volt, 1935. január 28-án születtem Medgyesen. Édesapám be akart íratni a városházán, de azt mondták, János név nincs, csak Ioan, és azt sem írják, hogy Csifó, hanem csak Cifo. És mert édesapám ezzel nem értett egyet, elment lelkész rokonunkhoz, és tőle már a kitöltött keresztlevéllel ment vissza a városházára. Másodszorra félsikerrel járt, a Csifót beírták, a Jánost azonban lefordították. Igen ám, de addig el- telt pár nap, így a hivatalos „világi” okmány 31-én lett kiállítva...” És mesél, mesél tovább, a gondtalan gyermekkorról, majd a háború ideje alatti költözésről, amikor a család egy nap alatt csak- nem minden mozdíthatót felpakolt egy teherautóra, felkerült az édesapa suszterműhelye is, így jutottak el Marosvásárhelyre. Csifó János két évig a marosvásárhelyi színművészeti főiskola hallgatója volt, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett oklevelet. A diákévek alatt a Kolozsvári Rádió diákszerkesztője lett. Marosvásárhely visszavárta. Tanulmányai befejezése után a Marosvásárhelyi Rádiónál helyezkedett el, riporter, majd szerkesztő osztályvezető volt, nyugdíjba vonulásáig. Többek között az önálló kabaré- és folklór- műsorok, három, a televízióban bemutatott bohózat, a Szellemi öttusa, a Vikingek földjén, a 95 éves a 20. század, valamint a Megy a magnó vándorútra műsorok jelzik gazdag munkásságát. A meghitt visszaemlékezést egy-egy kérdés szakította meg a társaság részéről, mely által újabb fonal indult el, és Csifó János mesélt, mesélt szakadatlanul. Szóba került az 1990 februárjában végrehajtott „hőstett” is, ahogy Bölöni Domokos fogalmaz, méltán nevezhető hőstettnek a Marosvásárhelyi Rádió (még a diktatúra idején bedobozoltatott és Jilavára szállított) teljes aranyszalagtárának visszaszerzése, hazahozatala. Csifó János így emlékszik: „Velünk (marosvásárhelyi rádiósokkal) csomagoltatták be a szalagtárat, összepakolták, és elvitték Jilavára. Mi akkor ezt úgy értelmeztük, hogy a szalagokat egy pincébe helyezik, hogy menjen tönkre minden, és ne maradjon belőle semmi, mert elegük volt ebből a magyar kultúrából. 1990 februárjában azt mondtam a bukaresti igazgatóságnak, hogy mi a szalagtárhoz szeretnénk jutni, mire a válasz az volt, ennek semmi akadálya, csak érte kell jönni. Nagy hóban indultunk el, kértem Király Károlytól egy csukott teherautót, olyan három-öt tonnást, mi hárman, Borbély Zoltánnal, Kacsó Tiborral és Asztalos Oszkárral vonaton utaztunk Bukarestbe. Ott kísérőt adtak mellénk, akivel elmentünk Jilavára. Hatalmas, hangárszerű telepre vittek, és amikor beléptünk az épületbe, jóleső, kellemes meleg csapott meg, szaksze- rűen volt tárolva, külön részlegen mindenik területi rádióból elhozott szalagtár, a mienk úgy volt, ahogy becsomagoltuk. 45 ezer szalagot pakoltunk fel a kocsira, és azonnal indultunk vissza, de nem a megszokott úton, mert tartottunk az esetleges feltartóztatástól. Nem megyünk Ploieşti felé, mondtam, mert ott már háromszor megtörtént, hogy felborítottak olyan ko- csikat, amelyekben dokumentumok voltak, és azokat mind eltüntették.” Kerülő úton, megküzdve a Crivăţ (a román Nemere) hidegével és havával (befújta az utat), egy katonai alakulatnál töltött éjszaka után szerencsésen megérkezett a felbecsülhetetlen értékű szállít- mánnyal Csifó János Marosvásárhelyre. Értékmentés volt ez a javából. Marosvásárhelyen a Garabontzia Kiadónál 2013-ban jelent meg a Megy a magnó... egy rádiós emlékei című kötete. Erről így beszélt: „Összegyűlt egy csomó minden az életből, és gondoltam, össze kéne fogni, volt benne dokumentum, volt benne történelem, alkotás...” Nevek, életek, emberek. Megannyi beszélgetőtárs. Megelevenedik a közelmúlt: Bözödi György, Demény Lajos, Kós Károly, Lakatos István, Jakabos Ödön, Nagy Imre, Tarr László, Csorba András, csak pár nevet említek. Külön érték a Lapok egy emlékkönyvből fejezet, amelyben a riportalanyok saját kezű bejegyzései találhatók. Mi, olvasók és hallgatók, hálásak vagyunk, hogy Csifó János megosztotta velünk pályája élményeit, annak néhány derűs epizódjával. Vidám hangulatú, kötetlen beszélgetéssel zárult a vár-laki délután. Jó volt újból együtt lenni a születésnap alkalmából. Doszlop Lídia Népújság (Marosvásárhely) 2017. február 18.A remény, hogy van tovább (Beszélgetés Albert Ernővel, a Székely Mikó Kollégium nyugalmazott igazgatójával)Másfél évtizeden át volt nagy tekintélyű igazgatója Háromszék legrangosabbnak tartott középiskolájának, pályáját az iskola kultúrcsoportjának megteremtése, a legendás házi dolgozatok és helyesírási felmérők, no meg az 1975-ös „plakátforradalom” szegélyezi. Beszélgetés Albert Ernő tanárral arról is, milyen körülmények között szurkolna román csapatnak. – Egykori diákjaként sokszor felmerült bennem: vajon ez a roppant szigorú ember hazaérve kabátjával együtt az igazgatói tartást is szögre akasztja? – Ennyire félelmetes lettem volna? A fegyelmet még a csíkszeredai gimnáziumból hoztam magammal, ott nagyon megkövetelték a diákoktól. Nem készültem tanárnak, ám az egyetemen a gyakorlati tanítások idején annyi értéket olvashattam ki a gyermekek szeméből, hogy mégis a tanári pályát választottam. A moldvai csángókat akartam magyarra tanítani, fellelkesedve, hogy a Magyar Népi Szövetség megszervezte az ottani magyar oktatást. A kihelyezéskor Márton Gyula dékán elnevette magát: eddig mindenki tiltakozott Moldva ellen, most meg, amikor akadna egy ember, aki önként menne, már senkit sem küldhetünk, mert nemrég érkezett az értesítés, hogy megszüntetik a magyar oktatást. A felkínált két tanári hely közül Nagyváraddal szemben Sepsiszentgyörgyöt választottam. A tanfelügyelőségen viszont azzal fogadtak, hogy nincs hely a Mikóban, de kineveznek a köpeci iskolába. Bartha János ajánlására aztán – mint táncolni is tudó ember – a 3-as számú iskolába kerültem, de nem sokáig maradhattam, hamarosan kineveztek a Mikó esti tagozata igazgatójává, majd 1957-ben, nem egészen huszonöt évesen az egész iskola élére. Akkor döbbentem rá, mi vár rám: a helytállás kötelessége, a sok gyermek iránti felelősség, hogy szót kell érteni a tanári karral. Bár korábban sem volt tőlem idegen a rend, a pontosság iránti igény, a helyzet óhatatlanul megváltoztatta a magatartásomat. Soha nem volt ez álarc, amit csak a külvilág előtt viseltem, ez voltam, ezzé váltam. – Ezzel párhuzamosan pedig a Székely Mikó Kollégium történetének egyik leghosszabban „regnáló” igazgatója. – Pedig nem indult túl jól. Az 1956-os események utórezgéseként 1958-ban letartóztatták az iskola hat diákját és Erőss János tanárt. Sokat tépelődtem: vajon meg tudtam volna-e akadályozni, hogy így alakuljon? Persze rögtön rohantam a pártbizottságra, kértem, bízzák rám, elrendezzük. A hangnem azonban, amelyen beszéltek velem, jelezte: ők tudnak még valami olyat, amit mi nem. Le is váltottak, a leánylíceumba helyeztek, majd 1960-ban visszahívtak, onnan vonultam nyugdíjba 1996-ban. Rengeteg és sokirányú feladat hárult akkoriban az iskolára. Mindig is vallottam, hogy a tanár feladata nem korlátozódik az órára való felkészülésre, illetve az óra megtartására. Ennek jegyében vezettem be a házi dolgozatokat, amelyek révén a diákjaimat arra próbáltam rávezetni, hogy egy tanéven át önállóan dolgozzanak egy témán, s abban lehetőleg örömüket leljék. Kezdetben irodalomtörténettel foglalkoztunk, írók életével, a diákok még leveleket is küldtek az íróknak, közel ötven ilyen levelezés vár még feldolgozásra. Az 1960-as évek elején jelentkezett aztán egy Nagy Róza nevű lány, hogy ő inkább a háromszéki népviseletről, varrottasokról írna, már gyűjtögetett is néhány környékbeli faluban. Én egyetemista koromban foglalkoztam népköltészetgyűjtéssel, s amikor a Háromszéki népballadák című kötet kiadásának ötlete is felmerült, már kimondottan azt kértem a diákoktól, hogy balladákat gyűjtsenek. A könyv anyaga jelentős mértékben a diákok munkájából állt össze. – És mi történt azokkal, akiket a Fennvaló nem „vert” meg a betű, az írás iránti érdeklődéssel? – Az önállóságra való nevelés nem jelentett kizárólag irodalmi tevékenységet, az is a céljaim közé tartozott, hogy keresgélésre, kutatásra késztessem őket. Hiszen minden irányból azt érzékelhette az ember, hogy el akarják feledtetni a történelmünket. Stanca propagandatitkár például a nyomdában állíttatta le az iskolamonográfia kiadását, mert, úgymond, túl sok a történelem benne. A faluról származottaktól elsősorban saját településük történetét kértem számon, a szentgyörgyiektől az utcanevek történetének felkutatását, térkép készítését. Albert István mai belgyógyász főorvos Dani Árpáddal két nyáron át kerékpáron járta a háromszéki vártemplomokat, várromokat, felmértek, fényképezték, ebből az anyagból született a roppant sikeresnek bizonyult Várak és vártemplomok című kötet. – Az egyre több korlát közé szorított korban intézményvezetőként bizonyára sok kompromisszumra is kényszerült. Mi fájt leginkább? – Az idők során többször elhangzott, hogy a Mikó nem a legjobb helyen épült: a városközpontban vagyunk, nincs hely bővítésre, szűk az udvar. Ujjvárossy József, a Székely Mikó Kollégium és a Református Egyházmegye főgondnoka a múlt század elején azért adományozta az iskolának a tulajdonában lévő kertet, hogy majd oda költöztetik az iskolát. Ezt jeleztem is Király Károly első titkárnak, aki kezdetben beleegyezett, hogy kezdjük az egészet a fiúbentlakás építésével, pénzt is ígért a munkálatokhoz. Egy évig nem történt semmi, aztán hallom, hogy pártaktivistáknak szánt lakótelepet építenek oda. Szóvá is tettem egy gyűlésen: Király elvtárs, mi ebben az ügyben már megegyeztünk... Sajnos, semmi sem lett belőle, ma is bosszankodom, valahányszor arra járok. Más léptékű volt, mégis csalódásként éltem meg, amikor 1971-ben telefonáltak a pécsi Leöwey Klára Gimnáziumból, hogy nem tudják fogadni az iskola küldöttségét. Nagyon készültünk, valamennyi utazási engedélyt beszereztük, a kultúrcsoport már túl volt a színházban tartott főpróbán. Később derült ki, hogy a pécsiek egy nagy szocialista hadgyakorlat miatt voltak kénytelenek lemondani az utazásunkat, amit aztán a ’72-es tavaszi vakációban pótoltunk. – Igazgatósága egyik forró pillanatát a mikós diákok 1975-ös plakátragasztása jelentette. Hogy élte meg a sorstragédiákba torkolló eseményeket? – Egy novemberi reggelen azzal fogadtak az iskolában, hogy az éjszaka folyamán néhány tanulónkat elfogta a Securitate. Köztük Hervai Zoltán tanárunk leányát, Katalint, a csoport vezetőjét, a nagyborosnyói iskolaigazgató fiát, Jakab Lehelt, később a fiamat, Leventét is kapcsolatba hozták a diákok mozgalmával. Felkerestem a Securitate megyei főnökét, Ioan Hancheșt, a tanulók hollétéről és tetteiről érdeklődtem. Meglehetősen rideg és kimért volt. Most vizsgálják az ügyüket, majd bővebben is tájékoztatnak – közölte. A fiam elmondta, hogy diáktársai őt is meghívták a gyűlésükre, de mivel edzésre kellett mennie, nem tudott részt venni, többször aztán nem hívták. Ettől kezdve arra számítottunk, hogy őt is beidézik. Késő esténként gyakran hallgattuk a pattogó lépéseket, hosszasan figyeltük, csengetnek-e lakásunk ajtaján. Egyik este az iskolánkba civilben bejáró tiszt – sokáig azt hittem, hogy KISZ-aktivista – csengetett az ajtónkon. A főnöke arra kér, mondta, menjek vele a székházba. Amikor a tömbház előtt megláttam a fekete Volgát, belém villant, vajon visszajövök-e még. A Securitate épülete előtt kísérőm kiszállt, nemsokára megérkezett a főnök helyettese, Aulich Sándor, arra kért, menjünk be az iskolába, meg akarja nézni a térképeket a földrajzszertárban. Minden tömböt átnézett, néhányat félretett, amelyekben a diákok ceruzával vagy tintával Erdélyt külön országként tüntették fel. Egyik délelőtt a fiammal együtt kellett bemennünk a Securitatéhoz. A fiamat magával vitte egy tiszt, engem a főnökhelyettes hívott be egy másik irodába. Elmondta: a tanulókat ebben az épületben tartják fogva, zajlik a kivizsgálás. Közölte, hogy a fiamat is hívták a gyűlésükbe, tudtam-e róla. Amikor elmondtam, hogy néhány napja értesültem róla, be is fejezte a kihallgatást. Egyértelmű volt, hogy mindent tudnak, csak az ellenőrzéseket végzik. 1976 tavaszán tájékoztattak arról, hogy a tanulókat szabadon engedik. Az ügyben hozott ítéleteket – négy diák kicsapását – a tantestület előtt tartott gyűlésen jelentették be. – Ez az esemény jelentette az ön igazgatói pályájának végeztét is, a tanév végén önt is „kicsapták”. – Ennek azért egyéb előzményei is voltak. Az előző tanév kicsengetési ünnepségén megjelent Izsák Ferenc főtanfelügyelő is, aki a búcsúztatóbeszédek elhangzása után odajött hozzám: „A beszédedben egyszer sem hangzott el a főtitkár elvtárs neve” – mondta. Azt feleltem, nem szükséges minden alkalommal ismételgetni a nevét, ilyenkor az eredmények a fontosak, az arra érdemes tanulók nevének felolvasása. „A tegnapi kézdivásárhelyi ünnepségen Kiss Lajos igazgató tízszer említette beszédében Ceaușescu elvtárs nevét” – érvelt. Ezt már alig tudtam szembenevetés nélkül megállni: még ezt is megszámolja, nahát! Az 1975-ös tanévkezdés előtti napon az egyik tanfelügyelő azzal érkezett az iskolába, hogy a főnöke el akarja előzetesen olvasni az évnyitó beszédem szövegét. Azt feleltem neki: mondhatnám, hogy még nem készítettem el, de megmutathatom, itt van. Mondja meg a főnökének, ha meg akarja hallgatni, jöjjön el az ünnepségre. Nem értem ezt a bizalmatlanságot, de amíg igazgató vagyok, ilyen kérésnek nem teszek eleget. Ugyanazon az őszön az oktatási minisztérium tizenöt tagú csoportja ellenőrizte iskolánkat. Azt tapasztalhattuk, hogy bizonyos céllal és nagyfokú előítélettel érkeztek. Az iskola eredményeiről általában elismeréssel nyilatkoztak, de kifogásolták a szocialista szellemben való nevelés hiányosságait. A folyosón ott álltak még a szekrények, amelyekben az iskola megalapításának 110. évfordulója alkalmával közel száz mikós véndiák munkásságát mutattuk be. A csoport vezetőjével ismertetnem kellett az egykori diákok tevékenységét. Amikor megtudta, hogy Makkai Sándor Magyarországra távozott, hiába bizonygattam, hogy kiváló író. Nem beszélve Bihari József vagy Kiss Manyi érdemeiről. Bár Domokos Géza és Beke György, akkor Bukarestben élő írókról is beszéltünk, ők is képtelenek voltak ellensúlyozni az elődök megítélését. Az értékelőn többször is elhangzott, hogy a múlt felé fordultunk, nem látjuk a szocialista jövőnket, ez a káros szemlélet pedig nem szolgálja a szocialista nevelést. A plakátragasztást nem is említették, a kádercsere jegyében leváltottak, helyemre Izsák Ferenc érkezett. – Mostanában mi foglalkoztatja leginkább? – Az, hogy sehogy sem akar kialakulni valamiféle emberi viszony a többségi nemzet és közöttünk. Nem akarják megérteni, hogy mi emberként akarunk itt élni, s az unokáink is. És éppen emberségünkben aláznak meg bennünket azzal, hogy a szimbólumaink, a magyar feliratok ellen indított buta perekben élik ki magukat soviniszta, korlátolt emberek. A pápa hetven nyelven mondja ki a béke szót, a mi nyelvünk pedig ma is sértő ebben az országban. A bűnös ember mindig félti a napjait, mindig retteg valamitől. Bizonyára érzik ők is, hogy itt valami nagy bűn lappang. Ha megbecsülnének, talán még a román csapatnak is tudnék drukkolni egy meccsen, de így képtelen vagyok mást kívánni, mint hogy verjék meg őket. – És a saját „bűneivel” milyen viszonyban van? – Nem titok, engem vallásos szellemben neveltek, Dánfalván ministrálni jártam, de még a gimnáziumban is néha. Aztán hívtak a diákszövetségbe, igazából nem is tudtuk, mi az, de izgalmasnak tűnt, kultúrfelelős voltam, szerettem, amit csináltam, alkotásnak tekintettem. Az egyetemen egyszerre vad jelszóvilágban találtam magam, milyen harcos, lendületes fiatalok ezek, gondoltam, eleinte még csodáltam is őket. Azokban az években egészen természetesen alakult ki egyfajta egyházellenes hangulat, sokan és vehemensen követelték a templomba járó két-három kollégának az IMSZ-ből való kizárását, ami az egyetemről való kizárást is jelentette volna. Aki szembefordult ezzel a hangulattal, azonnal magán találta az opportunista, a nem elég forradalmár, a megalkuvó bélyeget. Abban az időben egy ideig IMSZ-kari titkár voltam, alig tudtuk megakadályozni ezeket a kizárásokat. Én mindig, később igazgatóként is károsnak tartottam a nyílt vallásüldözést, de nem jártam templomba. Azóta sem, akkor sem, amikor 1990 után sok korábbi ádáz vallásüldöző hirtelen egyházi elöljáró akart lenni. Szegény édesanyám mindenesetre élete végéig imádkozott fiai lelki üdvéért. – Aki önnel találkozik, a hajdani szigorú igazgató úr helyett ma egy kedves, szinte joviális öregúrt lát. Mi a titka? – Hát kérem, nagy dolog az unoka. Az ember mindig keresi, hogy mi volt, honnan jött. Nagyszüleim harisnyás dánfalvi földműves emberek voltak, szüleim rengeteg áldozatot hoztak értünk. Mátyás unokám érkezésével az életünket látom folytathatónak, csak reménykedve, örülve tudunk beszélni róla, a csintalanságát, a szófordulatait rágjuk egész nap. Mindent megváltoztatott, okoskodik, minden érdekli, rombol is, de mindenekelőtt annak reményét táplálja, hogy van tovább. ALBERT ERNŐ A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyugalmazott tanára, 1960 és 1976 közötti igazgatója, népköltészeti gyűjtő. Csíkdánfalván született 1932. január 14-én. Csíkszeredában járt középiskolába, majd 1954-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Tanítványaival mintegy 3000 csíki és háromszéki népballadát, illetve változatot gyűjtött össze, ezekből 425-öt közöl a Háromszéki népballadák című kötetben. Kötetei – Faragó Józseffel közösen: Háromszéki magyar népballadák (1973), Rigó és madár. A főd népe: egy gyimesi csángó család élete, elmondta Albert Mátyás és felesége, Tamás Katalin (1995), Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001), A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben (2004). Díjak, elismerések: Sepsiszentgyörgy – Pro Urbe díj (2006), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2012). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. március 2.Tőkés László: adott a lehetőség az igazság kiderítéséreA legfelső bíróság tavaly júniusban hagyta jóvá, hogy a katonai ügyészség újranyissa az 1989-es forradalom aktacsomóját. Az eltelt nyolc hónapban az üggyel foglalkozó négy katonai ügyész számos, a forradalomban és az azt követő hetekben szerepet vállaló közéleti embert hallgatott ki. A „forradalom szikrájaként” emlegetett Tőkés Lászlóval a korabeli eseményeket vettük számba. – Huszonhét évvel az 1989-es események után mennyire lehet érdemi bűnvádi eljárást lefolytatni a bűnösök kiderítésére? – Az ügyészek munkáját jelentősen megkönnyíti, hogy nem kell újból kezdeniük a vizsgálódást, a mostani eljárásnak ugyanis hosszú előzménye van. 1997 és 2000 között parlamenti bizottság foglalkozott a forradalom ügyével. Dan Voinea tábornok, volt katonai főügyész igen alapos kivizsgálást végzett, sőt, tőle személyesen tudom, hogy a kétezres évek elején vádemelésre készen, szinte teljesen összeállt a vizsgálati anyag, politikai nyomásra azonban az ügyet leállították. 2015-ben újra előkerült a forradalom dossziéja, de úgy zárták le, hogy nem kezdték újra a nyomozást. Ha jól számolom, ez most a harmadik nekilendülés. – A forradalmi eseményekkel kapcsolatban az Iliescu-rezsim a kilencvenes évek elején több információt is titkosított. Mekkora esélye van a titkosítás feloldásának? – A titkosított anyagok feltárását és az ügyészségi vizsgálat során történő hasznosítását nemrég Teodor Doru Mărieş, az 1989. December 21. Egyesület vezetője követelte. Tavaly decemberben az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjával közösen a Temesvár Társaság és jómagam is levelet intéztünk Klaus Johannis államelnökhöz, hogy járjon közbe az 1989-es temesvári események titkosított anyagának szabaddá tételéhez a vizsgálat számára. Ma már minden feltétel adott az igazság kiderítésére. – Hogyan látja, a mostani ügyészi kezdeményezés – a korábbiaktól eltérően – mennyire eltökélt abban, hogy bíróság elé vigye a forradalom iratcsomóját? – Amikor tanúként meghallgattak Bukarestben, az volt a benyomásom, hogy a négy tagból álló vizsgálóbizottság erős mandátummal rendelkezik arra nézve, hogy a végére járjon a 27 évvel ezelőtti eseményeknek. Úgy ítélem meg, hogy a legfőbb ügyészség és a katonai ügyészség ma erős pozícióban van. Augustin Lazăr főügyész határozottan ellenezte a büntetőtörvénykönyv módosítását, nem volt tehát kérdéses, hogy melyik oldalon áll. Valamennyi ügyészség ellenezte az utódkommunista Grindeanu–Dragnea kormány mesterkedéseit, tehát feltételezem, hogy európai és amerikai támogatással a vizsgálóbizottság képes lesz végig vinni az 1989-es forradalom ügyeinek kivizsgálását. – Ma már tudjuk, hogy az Iliescu-rendszer ellopta a forradalmat, és a rendszerváltás első hónapjaiban ennek a forgatókönyvnek rendelt alá minden belpolitikai eseményt. Önben ez a történet mikor tudatosult? – Néhány hónapnak el kellett eltelnie, hogy ráébredjek a valóságra. Két hétig aranykalitkában tartottak és Románia hőseként ünnepeltek. Szükségük volt Mircea Dinescura, Doina Corneára, Ion Caramitrura és természetesen rám is, hogy Ion Iliescu hiteles személyiségek mögé bújva eljátssza a forradalom vezetőjének szerepét és elfedtesse azt, hogy ő tulajdonképpen egy jól kigondolt forgatókönyv szerint levezényelt katonai puccs vezetője, amiben a Szekuritátéra támaszkodik. Iliescu gyakorlatilag azokat mentegette a felelősségre vonás alól, akik 1990 márciusában a Szekuritátét átkeresztelve megalakították a Román Hírszerző Szolgálatot. Már 1990 januárjában, februárjában sűrűsödtek a forradalom eltérítésére utaló jelek. Doina Cornea visszavonulásával azonban én magam nem értettem egyet, és a március 19-i véres marosvásárhelyi eseményeknek kellett bekövetkezniük, hogy előttem is lehulljon a lepel, és rádöbbenjek, valójában mit történik. – Erre hogyan reagált? – Egy amerikai körúton éppen a romániai forradalmat népszerűsítettem, amikor megjöttek a marosvásárhelyi eseményekről szóló hírek. Ekkor adtam ki Washingtonban azt a nyilatkozatot, amelyben az Iliescu-rendszerrel szembe fordulva lelepleztem, hogy mi történik a magyarság rovására a kommunista visszarendeződésben. Ez volt a román hatalom és a közöttem levő viszony szakítópróbája. Végleg kimaradtam a Nemzeti Megmentési Front tanácsából: kivonultam, de ki is szorítottak belőle. Iliescu még tett néhány próbálkozást, és elküldte hozzám Cazimir Ionescut, hogy meggyőzzenek, legyek a rendszerük magyar tagozatának a vezetője, de ekkor már nem voltam kapható semmilyen együttműködésre. – Az RMDSZ elnöke, Domokos Géza közismerten Ion Iliescu elkötelezett híve volt. Vele vitatkozott erről a helyzetről? – A személyes vitákra már nem emlékszem, de az tény, hogy ekkor már előjöttek az első ellentétek a Domokos Géza vezette RMDSZ és közöttem. Közismert, hogy az RMDSZ rendkívül kétesen viszonyult a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez, nem álltak a helyzet magaslatán. Akkoriban Verestóy Attila vett részt a bukaresti tárgyalásokon. Sajnos sem Király Károly, sem Ion Iliescu nem jött le Marosvásárhelyre. Szerintem Verestóy elvtelenül erősítette Iliescuéknak a magyarokat kriminalizáló vonalát. Keserű iróniával mondom, még jót tett, hogy a Görgény-völgyi agresszorok rátámadtak az RMDSZ-re, és ez által az RMDSZ marosvásárhelyi közszereplői – Sütő Andrással együtt – méltatlanul megszenvedték a pogromkísérletet és az agressziót. Áldozatuk által terelték jó irányba az események értékelését. – Milyen esélyt lát az 1990 marosvásárhelyi márciusi események ügyészségi kivizsgálására? – Ne feledjük, hogy 2015 őszén a katonai ügyészség lezárta a forradalom dossziéját, mielőtt megnyitotta volna, de a következő évben mégis újra elővette. Ez nem utolsósorban az 1989. December 21. Egyesületnek, Teodor Mărieş hősies helytállásának és a strasbourgi emberjogi bíróság döntésének köszönhető. A strasbourgi bírák igazat adtak a forradalom és a bányászjárás áldozatai keresetének. Ezek után bizakodó vagyok. Az 1989 decemberétől júniusig terjedő események folyamatába szervesen beleilleszkedik a marosvásárhelyi fekete március is. Ezek a visszarendeződés fontos állomásai, 1990 márciusa végképp, hiszen a Román Hírszerző Szolgálat megalakítása révén formailag ekkor került hatalomra az események hátterében megbúvó Szekuritáté. A politikusi gárdában pedig együtt maradt a Ion Iliescu, Petre Roman, Virgil Măgureanu, Mihai Chiţac és a Victor Stănculescuból álló csapat, amely e folyamat áldozataiért, a gyilkosságokért és különböző más bűncselekményekért felelős. – Kérdés, hogy csupán négy ember felelős a rendszerváltás elsiklatásáért és az ezzel járó bűncselekményekért, vagy ez a kör sokkal szélesebb? – Most, hogy a múlt decemberi országos választásokon a kommunista visszarendeződés újból diadalt aratott, túlságosan is érintett az egész politikai osztály. Jelenleg nem az igazak és a hamisak között folyik a küzdelem, hanem a különböző erőcsoportok között: a régi Szekuritáté és a régi hatalom képviselői, valamint az utódpárt és az egészében véve kompromittálódott politikai osztály különböző erőcsoportjai között. Úgy tűnik, sokan szabadulni akarnak a csausiszta szárnytól, noha ez még mindig nagyon erős. A SRI volt elnöke, Costin Georgescu, Radu Tinu, a temesvári Szekuritáté volt helyettes vezetője, Filip Teodorescu, a Szekuritáté volt kémelhárításának a vezetője vagy Ioan Talpeş, a Külügyi Hírszerző Szolgálat egykori irányítója mind azon mesterkednek, hogy a temesvári népfelkelést leértékeljék, és a Szekuritáté módjára külföldi beavatkozásként a magyar és orosz titkosszolgálatok számlájára írják. Itt egy komoly hatalmi és emlékezetpolitikai küzdelem folyik. A jelenlegi viszonyok között ez nagyon meggyengíti az igazságtétel ügyét. Elképzelhetőnek tartom, hogy tovább folytatódik az évtizedek óta tartó halogató, maszatoló politika, amely csak a múlt főkolomposainak a halálával ér véget. – Hogyan látja az igazságszolgáltatás pártatlanságát? – A SRI aligazgatójának, Florin Coldea tábornoknak az esete és sok más intő jel rávilágít azokra az összefonódásokra, amely a titkosszolgálat és a politikum, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás között fennáll. Ez az összefonódás a hatalmi ágak szétválasztásának a reménytelen helyzetét mutatja, és megvilágítja a különböző magyarellenes döntéseket is. Kérdés, hogy ezen a téren Románia képes lesz-e az európai követelményeknek megfelelő előrelépésre. Úgy látom, a román titkosszolgálat felvilágosultabb, realistább része tudatában van annak, hogy a titkosszolgálatokban is hatalomváltásra van szükség. Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. március 4.Illúziók idejeNovák Csaba Zoltán (szerk., kísérőtanulmány): Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Források a romániai magyarság történetéhez. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011, 574 oldal. Novák Csaba Zoltán fiatal történész, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Kutatóintézetének tudományos munkatársa, akinek munkássága a kommunista időszak kisebbségkutatásában már komoly eredményeket hozott.[1] A könyv egy hosszabb kutatási folyamat eredménye, összefügg a szerző doktori disszertációjával. Tulajdonképpen egy dokumentumkötetről van szó: a bevezető egy több mint százoldalas tanulmány, melyet a címben megjelölt korszakra vonatkozóan korabeli dokumentumok, jegyzőkönyvek, statisztikák segédletek, hivatalos kiadványok követnek. A felsorolt dokumentumok forrása főleg a román nemzeti történeti levéltár (Archivele Naţionale Istorice Centrale, ANIC), a volt biztonsági titkosszolgálat levéltára (Archivele Consiliului Naţional pentru Studierea Archivelor Securitaţii, ANDJC), illetve több megyei (Kovászna, Hargita, Maros) levéltár. A kötet mind külalakjában, mind felépítésében a sorozat korábbi köteteinek mintáját követi.[2] A fedőlap igencsak kifejező: a fényképen Ceauşescu 1966-os marosvásárhelyi látogatásán, a Teleki Tékában látható, körülötte pedig helyi pártképviselők, értelmiségiek. Megfigyelhető, hogy a tükörképen, amelyen ugyanaz a kép szerepel, csupán a pártvezér képe marad élesen, a többiek elhalványulnak mellette, jól szimbolizálva a korszak kádercseréit, amelyekről a könyv is részletesen beszámol.[3] Érdekes, hogy kötet megjelenése egybeesik egy országos nosztalgiahullámmal, amelyről nemrégiben végeztek felméréseket. Eszerint a romániai lakosság majdnem fele úgy véli, hogy a kommunizmus idején jobb volt az élet.[4] Erre a hazai filmipar is ráharapott, s ennek megfelelő produkciókkal jelentkezett az elmúlt években.[5] A kötet előszavában ismerteti azon változásokat, amelyek az 1945 és 1989 közötti korszak kutatásában történtek. A témára vonatkozó szakirodalom és kutatási projektek bemutatása után Novák Csaba Zoltán kiemeli, hogy a dokumentumok kiválogatásakor három tartalmi szempontot vett figyelembe: azok az iratok amelyek közvetlenül említik vagy érintik a magyar kisebbséget, azok az iratok amelyek részben említik, de nemzetpolitikai szempontból nem tartoznak az erdélyi magyarságra, illetve azok az iratok, amelyek nem említik közvetlenül a kisebbségeket, de nagymértékben meghatározzák azok alakulását, helyzetét). Szerzőnk a Nicolae Ceauşescu nevével fémjelzett időszakot két részre osztja. Az első korszak 1965 és 1974 közé tehető (értelemszerűen a kötet is ezt a periódust célozta meg), míg a második 1974-től az 1989-es változásokig tartott. Az említett korszakolás, illetve a tartalmi szempontok leírása egy bonyolult struktúraként érthető, ami bizonytalanságot vetíthet elő a könyv lehetséges célközönségének meghatározásakor. A kutatásokat megnehezítette a még rendezetlen források használhatatlansága, illetve az, hogy korszak forrásanyagában rengeteg az egyáltalán nem vagy csak részben kutatható állomány. A rendelkezésre álló magyar és román nyelvű forrásanyag a korszerű kutatási módszerek használata miatt így is a kötet komoly erőssége. A szerző fontosnak tartja aláhúzni, hogy bár a kötetben megjelölt periódusban nagymértékű elnyomás és diszkrimináció érte az erdélyi magyarságot, a könyv nem probléma- vagy sérelemkatalógus. Az előszót követő bevezető tanulmány egyrészt választ ad azokra a kérdésekre, amelyek az elemzett korszakkal kapcsolatosan feltehetőek (például a címre, amely szintén kérdőszóból áll: „Aranykorszak” volt-e ez egyáltalán az erdélyi magyarságra nézve?). Másrészt pedig segítséget nyújt a több mint négyszáz oldalnyi dokumentum értelmezéséhez, kontextusba helyezéséhez. Az előtanulmány bevezetője mindössze két, tömérdek lábjegyzettel ellátott oldalba sűríti az 1944-1964 közötti húszéves periódust, mivel ennek a korszaknak komoly szakirodalma van (és nem tartozik a kötet tárgyához). A következő fejezet az előbbinél már hosszabb terjedelemben taglalja az 1964-től kezdődő folyamatokat, amelyek Románia számára az úgynevezett „külön utas” politika folytatását jelentették, illetve a későbbiekben Ceauşescu hatalmának konszolidációját hozták. A „Deji örökség” felvázolásában fontos szerepet kap a „függetlenségi nyilatkozatként” elhíresült pártdokumentum, amely a szocialista országok egymás belügyeibe való beavatkozását ítéli el (Nyilatkozat a Román Munkáspárt álláspontjáról a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom kérdéseiben, 103-111.o.). Pozitívum, hogy Novák Csaba Zoltán nem csupán a belpolitika pontos ismertetésére törekedett; a fejezetben helyet kap a külpolitikai irányzatok vizsgálata is, illetve ezek hatása Románia nemzetközi kapcsolataira. A tanulmányban szerzőnk elméleti kérdést is boncolgat. A nacionalizmus megjelenése a politikumban különféle diskurzusokat szült a „szocialista nemzet” fogalmának meghatározásakor. A Nicolae Ceauşescu-i új vezetés a Dej-i merevséggel szemben jobban odafigyelt e fogalom meghatározására, amennyiben a nemzet fogalmába tartozónak tekintette a kisebbségeket is. Az erre az elvi alapra épülő új politika fő hivatkozási pontját Ceauşescu 1965-ös székelyföldi látogatása jelentette. A tanulmány következő fejezete egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt fontos pillanatot, az 1968-as eseményeket vázolja fel. Az esztendő történései a külpolitikában, majd a belpolitikában is sikert hoztak Ceauşescu számára. A magyar kisebbség három fejleményt értékelt kedvezően: a közigazgatási reformot, a magyar értelmiségiekkel való találkozót és egyeztetést, valamint a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának (MNDT) létrehozását. A fejezetben mindhárom intézkedésről külön elemzést olvashatunk. Az új közigazgatási reform, a megyésítésekkel járó bonyodalmas folyamat nem jelent újdonságot a szerző számára.[6] Ez a folyamat konfliktusoktól sem volt mentes. Egyrészt a kérdést a párton belül is viták kísérték, akárcsak a székelyföldi megyékben. A pártvezetés két lehetőséget, a „nagy székely megyét”, illetve a „kis székely megyét” mérlegelte. A politikusok véleménye megoszlott, ám Ceauşescu türelmesen reagált, figyelmet fordított az érintett területek lakosságának igényeire is. Fazekas János szerepe fontos volt e folyamatban, ugyanis a kezdetektől részt vehetett a tárgyalásokon, és a magyarság képviselőjének is tekintette magát ebben az ügyben. (Tőle származik a megyék későbbi elnevezése – Hargita és Kovászna – is.) Lokális szinten a „nagy székely megye” lehetősége három város közti konfliktust eredményezett: Csíkszereda, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy egyaránt pályázott volna a megyeszékhelyi státusra. Végül Kovászna megye megalakulását követően az előbbi két város között folytatódott a vita, amely olyannyira eldurvult, hogy Csíkszeredában tüntetés szerveződött, miután a tervezetben a pártvezetés Székelyudvarhelyt jelölte meg megyeszékhelyként. Egy csíki küldöttség ellátogatott Bukarestbe, és végül Ceauşescu engedett a követelésnek, ismét „türelmességet és odafigyelést tanúsítva.”[7] A romániai magyar társadalommal való kiegyezési törekvés másik nagy lépését a párt a magyar értelmiségiekkel és pártkáderekkel való találkozóval próbálta elérni. A ritka alkalomnak számító esemény során (1949 óta nem volt erre példa) a kisebbség képviselői egy problémakatalógust állítottak össze, de a felvetődött gondok megoldása nem járt teljes sikerrel. Az egyik fő vita a romániai magyarság jogi státusának elismerése körül zajlott. Mivel a pártvezetés nem ismerte el (továbbra sem) a nemzeti kisebbségek kollektív jogait, elvetette a statútum elkészítését. A másik stratégiai téma az oktatás kérdésköre volt, azonban néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva itt sem történt komoly előrelépés. A megbeszélés következményeként a kultúra világában lett a legkézzelfoghatóbb a változás: létrehozták a Kriterion Könyvkiadót és A Hét című kulturális-közéleti hetilapot (továbbá emelték a meglévő magyar sajtótermékek példányszámát). Ekkortájt indultak el (néhol újra) a román televízió és rádió magyar nyelvű adásai is. A hangos kisebbségi elégedetlenségtől mentes hátország biztosításának szándéka külpolitikai fejleményekkel magyarázható. Bár Ceauşescu nem értett egyet a Dubcek-fémjelezte lazítással, elítélte a csehszlovákiai intervenciót. Az ezt követő sikerek, illetve politikai csúcspont elérése után rögtön Székelyföldre látogatott, ahol több beruházást ígért, és magyarul is köszöntötte az embereket – ez szintén emelt népszerűségén. Az MNDT létrehozásával a magyarság egy olyan fórumot kapott, amelyben a párttal való kapcsolattermés és problémamegoldás lehetőségét láthatta. Az események arra utalnak, hogy ezen gesztusokkal a legfelsőbb vezetés a székely identitás tudatos elsorvasztására törekedett: a lokális önazonosság alakítása szinte versengésbe sodorta egyes régiók azonos nemzetiségű lakosait. Az 1970-es évek elejét Ceauşescu számára a teljes belpolitikai siker jellemezte. Az események további menetét meghatározta az 1971-ben kihirdetett, „júliusi tézisekként” ismert ideológiai önmeghatározás. A tanulmány következő részét a júliusi tézisek következményei és ezek lehetséges értelmezései alkotják. A következményekhez sorolható a nagymértékű szisztematizálási tervek (értsd: falurombolások) beindítása, amelyek több száz magyarlakta falut érintettek. Ehhez hozzájárult az erőszakos iparosítás, amely a román munkások addig magyar többségű városokba történő – nyilvánvalóan asszimilációs szándékú – betelepítésével járt. Az ideológiai szigor és az ezzel járó káderrotáció bevezetése a párthoz lojális, de túl sok hatalomra szert tevő helyi vezetők leváltását vagy egyéb funkciókba való kinevezésüket eredményezte. A magyar politikai és kulturális elit alakulásának elemzése szintén nem új téma a szerző számára.[8]Megtudhatjuk, hogy volt rá példa arra, magyar káderek bejuthattak a legfelsőbb vezetésbe (KB, VB, PB, minisztériumok stb.), az efféle karrierhez azonban bizonyos feltételek szükségeltettek: a kézenfekvő párthűség mellett számon tartották a megfelelő családi hátteret (elvárt volt munkás- vagy parasztcsaládból való származás), és az illető káder viszonyulását az 1956-os és 1968-as eseményekhez. Fontos volt továbbá különválasztani a nemzeti és a politikai identitást. A tanulmányban a két legtöbbször előforduló társadalomszervezésre befolyással levő személyiség, Fazekas János és Király Károly esete egyedinek számít. Nem véletlen, hogy Novák az erdélyi magyarságot érintő kérdésekben mindkettejük munkásságát kiemelten értékeli. A tanulmány utolsó két fejezete már az összegzést, következtetéseket és a kiértékelést tartalmazza. Kiderül, hogy a romániai magyarság mikortól és hogyan jelentett belbiztonsági problémát, és a pártvezetés miként próbálta a Securitate révén ellenőrzése alá vonni a kisebbséget.[9] A korszakot egyértelműen az 1974-es XI. kongresszus zárta, amelyen többek közt Ceauşescut államfőnek választották. Érdekes figyelni a diktátor képének a kötet tanulmányából, dokumentumaiból kirajzolódó változását, amelynek során a politikus elveszítette a kezdetben a nemzeti kisebbségekkel szemben tanúsított türelmét. Ezen időszaktól leértékelődik a korábban korszakjellemző három elem: külpolitikai téren a Szovjetuniótól való eltávolodás, gazdasági szempontból az életszínvonal növelése, valamint az értelmiségiekkel való kiegyezés a belpolitikában. A forrásokban nem szűkölködő tanulmányt a dokumentumok követik, a tanulmányhoz hasonló felosztásban, időszakolásban.[10] A dokumentumok fordítását és jegyzetekkel való ellátását, kiválogatását Novák Csaba Zoltán és Kuszálik Eszter végezte. A kötet végén található háromnyelvű (magyar, román, angol) rezümén kívül a hely-, intézmény- és személynévmutató, valamint a kulcsszemélyek életrajzi adatainak felsorolása adatbázisjelleget ad a könyvnek. A kötet célközönsége nem tisztázott, de a leírt korszakkal foglalkozó kutatóknak mindenképpen hasznos és hiánypótló munkának számít. Remélhetőleg lesz majd folytatása, a további évek elemzésével. Célszerű lenne a meglévő anyag lefordítása, legalább angol és román nyelvre. Jegyzetek [1] A rengeteg tanulmány és kötet mellett kiemelném a Vladimir Tismăneanu által vezetett elnöki bizottság jelentését, melyben elítélte a kommunizmust és Novák Zoltán a magyarságra vonatkozó alfejezetnek a társszerzője: Raport Final. Comisia Prezidenţială pentru analiza dictaturii comuniste din România, Bucureşti, 2006. [2] A sorozat korábbi hat kötete: GYÖRGY Béla: Iratok a romániai Országos Magyar Párt történetéhez. A vezető testület jegyzőkönyvei, Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; NAGY Mihály Zoltán – VINCZE Gábor: Autonómisták és centralisták. Észak-Erdély a két bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március), Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; Stefano BOTTONI: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959), Pro-Print, Csíkszereda, 2006; LÁSZLÓ Márton: Máthé János: Magyarhermány kronológiája (1944–1964), Pro-Print, Csíkszereda, 2008; GIDÓ Attila: Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940), Pro-Print, Csíkszereda, 2009; NAGY Mihály Zoltán – Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944–1953, Pro-Print, Csíkszereda, 2009. [3] A Ceauşescut körülvevő személyek közül beazonosítható Fazekas János, Erdélyi István (a Teleki Téka akkori igazgatója), Elena Ceauşescu és Gere Mihály. A könyvben jól jönne információpótlásként a képen szereplő személyek felsorolása. [4] Az említett felmérést a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló Intézet végezte; az országos reprezentatív mintájú felmérésből az is kiderül, hogy a megkérdezettek 47%-a véli úgy, hogy a kommunizmus egy „roszszul alkalmazott, de jó ötlet”. Lásd Kétszer többen vannak a kommunizmus után vágyakozók, mint elítélői, Krónika Online 2010. szeptember 23., www.kronika.ro/index.php?action=open&res=42706 [5] Gondolok itt a Constantin Popescu és Cristian Mungiu Amintiri din Epoca de Aur, illetve Andrei Ujică Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu című alkotásaira, amelyek különbözőképpen világítják meg ugyanazt a korszakot. [6] Vö. NOVÁK Csaba Zoltán: A megyésítés előkészítése és a nemzetiségi kérdés Romániában 1967–1968 = Integrációs stratégiáka magyar kisebbségek történetében, szerk. Bárdi Nándor – Simon Attila, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006, 455–421 (megjelent román nyelven is); NOVÁK Csaba Zoltán – OLTI Ágoston: Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescu-nál 1968-ban), Székelyföld 2008/7., 85–111. [7] A küldöttség látogatásakor zajlott a párt plenáris ülése, Ceauşescu ezt megszakítva tárgyalt a küldöttséggel. Érdekes a tény, hogy Csíkszeredának 1966-ban 8459 lakosa volt, míg Székelyudvarhelyen ugyanekkor 15 901-en laktak. [8] Lásd NOVÁK Csaba Zoltán: A párt szolgálatában. Kádersors a Székelyföldön, Múltunk 2005/4., 100–128; UŐ.: Intelectuali maghiari de stânga în conflict cu noile autorităţi comuniste, Anuarul Institutului de Cercetări Socio-Umane „Gheorghe şincai” (Târgu Mureş), 2006, 372–382. [9] Itt érdemes kiemelni Domokos Géza példáját, aki többszörös megfigyelés alatt állt, és az informátorai saját kollégái voltak. [10] A levéltári és sajtóforrások mellett, illetve a korszerű szakirodalom felhasználásán kívül a szerző interjúkat is készített. A kötetet egyértelműen gazdagítja például a 2008-ban készített Király Károly-beszélgetés. Fodor János erdelyikronika.net 2017. március 18.Űzött vad a béke apostolábólBeszélgetés Kincses Előddel, Marosvásárhely „fekete márciusának” koronatanújával A Marosvásárhelyre készülő székelyudvarhelyiek lebeszélését tartja élete legnagyobb fegyvertényének. A „fekete március” után az országból elmenekülni kényszerülő Kincses Előd ügyvéddel a 27 évvel ezelőtti, polgárháborúval fenyegető események előéletéről is beszélgettünk. Egy 1990. január 12-én mondott beszédében így fogalmazott: „Ebben az országban, azt hiszem, a történelemben először megtörtént az a csoda, hogy a sofőr már rég meghalt, de a gépezet tovább gyilkol!” Honnan ez a jövőbe látás a nagy egymásra találás heteiben? – Az 1989. december végi események után néhány napig valóban azt hittük, végre bekövetkezik az a román–magyar történelmi megbékélés, amelyre immár közel száz éve hiába vártunk. De hamar érzékelni lehetett, hogy a véleményformálók és politikusok korántsem annyira magyarbarátok, mint az utca embere. Feltűnő volt például, hogy noha a legtöbb segély Magyarországról érkezett, azokról egyáltalán nem számoltak be a román nyelvű híradások. Aztán fokozatosan elkezdődött a kampány, amelynek célja az volt, hogy a forradalom utáni magyarbarát hangulatot magyargyűlölővé változtassa. A vásárhelyi Bolyai Farkas Líceum magyar jellegének, az orvosi és gyógyszerészeti egyetem önálló magyar tagozatának visszaállítására irányuló törekvéseinkkel való szembenállás mind-mind ezt jelezte. A magyarok destabilizálni akarják az országot, hangzott mindenhonnan, az állandó román félelem – Erdély elvesztése – meglovaglása zajlott. – Mit gondol, az éledező hatalom miért épp Marosvásárhelyt jelölte ki a Securitate aktiválásának legitimálását célzó események helyszínéül? – Marosvásárhely csak a második opció volt, eredetileg Szatmárnémetiben terveztek etnikai összetűzéseket kirobbantani a március 15-i megemlékezések alkalmával. A Vatra Românească nevű szervezet által felheccelt tömeg körbevette a szatmári Bălcescu-szobrot, a koszorúzások egyik tervezett helyszínét, így a koszorúkat végül a katolikus székesegyház melletti Krisztus-szobornál helyezték el. Román–magyar összetűzésre ugyan nem került sor, de a román tömeg a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának megyei alelnöke, Formanek Ferenc és Pécsi Ferenc lemondását követelte, akik ellen etnikai uszítás és pénzügyi visszaélések ügyében névtelen feljelentés is érkezett. Mivel azokban a napokban az RMDSZ alelnökeként Formanek volt a legmagasabb rangú itthon tartózkodó magyar vezető – Domokos Géza és a többiek épp egy román–magyar megbékélés témájában rendezett budapesti értelmiségi találkozón vettek részt –, Király Károly kíséretében március 19-én Bukarestbe utazott, hogy tájékoztassa Ion Iliescut a történtekről. Másnap reggel Iliescu előszobájában találkozott Gelu Voican Voiculescuval, aki már tudott arról, hogy bányászokkal teli vonatok várakoznak Székelykocsárdon, míg Zalatnán a mócokat tartják készenlétben. Vásárhelyen akkor már dúlt a csata. – Ön pedig lemondott a Nemzeti Megmentési Front (NMF) alelnöki tisztségéről. Mit remélt ettől a döntéstől: hogy ily módon sikerül elejét venni a további atrocitásoknak? – Miután március 19-én Király Károly hiányában a legmagasabb rangú helyi vezető voltam, román tömegek követelték a lemondásomat. Azt sem tudták, ki vagyok, de ezt kellett kiáltaniuk, amint a tömegben elvegyült egyik családi barátunk kiderítette. A székház erkélyéről azt mondtam nekik, hogy nem akarok a megbékélés útjába állni, és ha a választó testület levált, alávetem magam a döntésnek, de semmiképp sem az utca nyomásának. Úgy gondolkodtam, ne félemlíthessék, ne alázhassák meg általam a magyarságot. Az NMF ideiglenes tanácsának román tagjai – a vatrás Dumitru Poppal az élen – arra kértek, ne hozzam őket abba a helyzetbe, hogy ellenem kelljen szavazniuk, hiszen jól ismerik a munkásságomat. Inkább mondjak le. Belenyugodtam, lemondtam, és aznap este már el is utaztam Székelyudvarhelyre, ahol másnap tárgyalásom volt, az ügyvédi praxisomat ugyanis csak Maros megye területére függesztettem fel. – Sokak szerint sorsdöntő pillanatban a legjobb helyen volt, hiszen az események hírére fél Székelyföld készült indulni a vásárhelyi magyarok védelmére, ami polgárháborús következményekbe is torkollhatott volna. Ön is annyira súlyosnak érzékelte a helyzetet? – Még annál is riasztóbbnak. Székelyudvarhely főterén és két gyárban tízezer embert igyekeztem meggyőzni, hogy maradjanak otthon, miközben már rengeteg busz, több ezer ember állt indulásra készen. Hasonló módon sikerült helyben tartani a csíkszeredaiakat és székelykeresztúriakat is, a szentgyörgyieket pedig Király Károly nyugtatgatta. Meggyőződésem, hogy hatalmas vérontást sikerült megelőznünk, tudván a Székelykocsárdon már várakozó bányászokról s a Zalatna főterén összegyűjtött mócokról. Ezt tartom életem legnagyobb fegyvertényének. Amúgy meg téveszme, hogy a Securitatét – utódnevén SRI-t – akkor hozták volna újra létre, a decemberi események után a szekusokat maga Iliescu helyezte a hadsereg védelme alá, küldte őket háromhavi fizetett szabadságra, míg el nem érkezik a megfelelő pillanat az újraaktiválásukra. A fekete március kirobbantását inkább az indokolta, hogy a magyar veszéllyel riogatott román közvélemény fogadja el a gyűlölt Szeku visszaállítását. – A „béke apostolából” hogyan lett mégis űzött vad? Miért kellett Magyarországra menekülnie? – Az egyre erősödő fenyegetettségérzés miatt. A hatalom számára ugyanis mindezt követően is veszélyes ember maradtam, aki bármikor képes maga mögé állítani az embereket. Plusz, hogy nem voltam hajlandó besorolni a magyar díszpintyek közé. Miután az utolsó pillanatban nem került adásba egy interjú a televízió magyar műsorában, amelyben román nyelven részletesen elmeséltem a történéseket – s amelytől azt reméltem, hogy a román nyilvánosság előtt is egyértelművé teszi a dolgokat –, úgy éreztem, nem vagyok biztonságban. Autóval menekítettek előbb Nyárádszeredába, onnan Gyergyóditróba, majd az aradi NMF-vezető, Hosszú Zoltán segítségével Nagylaknál Magyarországra. Közben körözést adtak ki ellenem, de mielőtt az értesítés a határőrző szervekhez ért volna, én már a túloldalon voltam. A körözés tényét amúgy báró Kemény János éppen akkor kitelepedő fia, Kemény Árpád erősítette meg, aki a borsi átkelőnél látta a nevemet a körözöttek listáján. Egy ideig bizony Budapesten sem éreztem magam túl jól, ha valaki hosszasan jött mögöttem. – Miközben a „fekete márciust” követően sokan végleg elhagyták az országot, ön 1995-ben mégis a hazatérés mellett döntött. Miben bízott? Hiszen még mindig Iliescu és csapata volt hatalmon… – Elsősorban abban, hogy 1994-ben Románia csatlakozott a mifelénk CEDO-ként ismert Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Ezt követően kérést nyújtottam be tisztázandó, hogy zajlik-e ellenem bármilyen vizsgálat Romániában, amire azt a választ kaptam, hogy lezártnak nyilvánították azt a vizsgálatot, amelyet a közlemény szerint el sem kezdtek, noha marosvásárhelyi lakcímemre időközben több idézést is kikézbesítettek. Ezt követően úgy terveztem, hogy három hónapi kivárás után hazamegyek, végül azonban édesanyám műtétje miatt korábban indultam. Az édesapám temetésén ugyanis az ellenem folytatott eljárás miatt nem tudtam jelen lenni, azt a pillanatot örök fájdalomként hordozom magamban. – Itthon szembesült bármilyen retorzióval? – Nem, bár a hazatérésem hírére a Maros megyei főügyész újságírói kérdésre még úgy válaszolt, hogy ha rajta múlna, letartóztatna. Volt évfolyamtársam, a Văcăroiu-kormány külügyminisztere, Teodor Meleșcanu révén diplomata-útlevéllel jöhettem haza. Az iratot egy Ioan Oancea nevű konzultól vettem át, aki még tíz dollárral is megkölcsönzött, ennyibe került ugyanis az útlevél kibocsátása. Megkérdezte, mivel utazom, mire én azt válaszoltam neki, hogy vonattal. A nyomon követésemet jelzi, hogy amikor később találkoztunk, pontosan tudta, hogy a határt ugyan vonattal léptem át, utána azonban autóval utaztam tovább. Részben biztonsági okokból ugyanis a Magyar Televízió egy forgatócsoportjának kíséretében mentem haza. – Ma Tőkés László jogi képviselete mellett a hazai magyarság egy sor fontos ügyének képviseletét is ellátja a MOGYE-ügytől a marosvásárhelyi Római katolikus Gimnázium és a Székely Nemzeti Tanács peres dolgaiig. Mennyiben segíti munkájában, hogy annak idején a bukaresti egyetemen végezte a jogi tanulmányait? – Azontúl, hogy néha belebotlom egyik-másik évfolyamtársamba, nem nagyon. Annak idején két okból mentem egyetemre Bukarestbe, és nem Kolozsvárra, ahogy az erdélyi fiatalok többsége tette. Az egyik a román nyelv megtanulásának célkitűzése – az évfolyam egyetlen magyar diákja voltam –, másrészt válogatott atlétaként is szerettem volna kihasználni a fővárosi egyetemistalét előnyeit. Ami meg a magyarság ügyeinek jogi képviseletét illeti, annak sikere hullámzó, elsősorban azért, mert kiszámíthatatlan a román igazságszolgáltatás ezekhez a kérdésekhez való viszonyulása. Egyetlen példa: a székely zászló a Maros Megyei Törvényszék ítélete szerint nem reklámzászló, Nagyváradon viszont reklámzászlóként kategorizálták. Ettől függetlenül nem adjuk fel, minden jogi lehetőséget igyekszünk kipróbálni, ismerjük és igyekszünk használni a nyilvánosság erejét is. És bízom benne, hogy minden ellenérdekeltség ellenére előbb-utóbb a „fekete március” ügye is – amelyben Menyhárt Gabiella nagyváradi ügyvédnő idén februárban az 1990-ben halálra gázolt magyar áldozatok özvegyei és Sütő András gyermekei képviseletében a Legfelső Ítélőtábla Melletti Ügyészséghez fordult – az illetékes bíróság elé kerül, ahogy a forradalom és a bányászjárás ügyével már megtörtént. Én tanúként tenném a dolgomat. KINCSES ELŐD Marosvásárhelyen született 1941. október 2-án. Testvérei: Emese és Elemér. Középiskoláit szülővárosában a Bolyai Farkas Líceumban végezte (1959), a bukaresti egyetemen szerzett jogi diplomát (1964). Szülővárosában jogtanácsos, majd ügyvéd lett. Ő volt 1989-ben Tőkés László védője abban a kilakoltatási perben, amely a romániai forradalomhoz vezetett. 1990. január 2-ától Király Károly helyetteseként a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke. Kulcsszerepet játszott az 1990. március 19–20-i marosvásárhelyi pogromkísérlet, a „fekete március” eseményeinek alakításában. Az etnikai összecsapások után Magyarországon keresett menedéket, ő lett az Iliescu-rezsim első politikai menekültje. 1991 decemberétől 1992 augusztusáig a Magyarok Világszövetségének főtitkára volt. A marosvásárhelyi eseményeket, azok közvetlen előzményeivel együtt, Marosvásárhely fekete márciusa címmel írta meg, a könyv románul, angolul és franciául is megjelent. Ma ügyvédként dolgozik Marosvásárhelyen. Díjak, kitüntetések: Berzsenyi-díj, Báthori István-díj, a Magyar Tisztikereszt lovagi fokozata. Jogász, jogi szakíró, közíró, többszörös román és Balkán-bajnok vágtázó. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. március 20.Mindannyian „meg lettünk vezetve" mind azon a '90-es fekete márciusonMa már tudom: magyarok, románok, „meg lettünk vezetve" mind azon a '90-es fekete márciuson. Igaz, nekünk, magyaroknak nem nagyon volt más választásunk, mint menni előre azon az úton, amerre rákényszerített a jogfosztó hatalom és az általa gerjesztett irányított gyűlöletkampány. A hodáki, libánfalvi román parasztok csak azt tették, amit elvárt tőlük az „anyanemzet", az egy és oszthatatlan román állam. Az akkori bukaresti hatalom, eszközként használta őket, akárcsak az őket feltüzelő, leitató, elvakító és elvadító Vatra Romaneasca szélsőséges nacionalista szervezetet, amelyet nagyrészt az előző rendszerből magukat átmentett szekusok alkottak, vezettek. Ezek a profik voltak azok, akik helyben irányítottak mindent Marosvásárhelyen az 1989-es decemberi eufóriát követő hónapokban. Ott voltak minden állami erőszak-, illetve rendfenntartó szervezet soraiban. A túlélésük volt a tét, ha sikerül „bebizonyítani", elhitetni a többséggel, hogy a „hőbörgő, előjogokat követelő, erőszakos" kisebbség, vagyis a magyarok veszélyt jelentenek Románia területi egységére, szuverenitására, akkor nyert ügyük van. Akkor máris működésbe lépnek a pontosan irányított gyűlöletkeltés hatására az önvédelmi reflexek és azonnal szükség, igény mutatkozik a hon-, és nemzetvédő ortodox lovagokra, az állami gépezet jól bevált szakembereire, vagyis a szekusokra, akiket pár hónappal korábban még együtt gyűlölt az átlag román és magyar, azaz a nép. A képlet pár hónap alatt megváltozott, a számítás bejött, pontos terv szerint haladt minden a márciusi végkifejlet felé. Az Iliescuék által kiszemelt célpont Marosvásárhely volt. Egyrészt a kényes demográfiai egyensúly miatt, hiszen itt a lakosság összetétele akkor nagyjából fele-fele arányban volt román és magyar. Másrészt azért is, mert szimbolikus volt a helyszín, Erdély egykori központja, ahol egyszerre több magyar kisebbségi „nemzeti vezető" is kardoskodott, akik itt egy csapásra kéznél voltak, nyakon csíphető, provokálható, alázható alanyokként. Itt volt szószóló akkoriban Király Károly, Sütő András és Markó Béla is... Rajtuk „ütve" látványosan csattanhat az ostor, hatásosan és elrettentő módon lehet példát statuálni – gondolhatták a hatalom boszorkánykonyháján. A terv működni látszott, az események szélsebesen haladtak a kívánt irányba. Létrejött a két tábor és egyre hangosabban egymás ellen hangolódott, egymásnak feszült az erdélyi magyarság és románság. A propagandagépezet csúcsjáratra kapcsolt és diadalt aratott. A zsigeri gyűlöletkampány hazugságáradata 1990 márciusára elhitette a románok tömegeivel azt, hogy a magyarok valójában olyasmiket követelnek, ami egyáltalán nem jár nekik, illetve, hogy tulajdonképpen nem is (elő)jogokat akarnak maguknak, hanem Erdélyt magát, mindenestől, és holnaptól a Magyarországhoz való elcsatolást. (folytatjuk) Sükösd Levente Erdély.ma 2017. március 24.A fekete március után Sepsiszentgyörgyön (Visszajelzés)Figyelmesen olvastam a Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéddel készült interjút a március 18-ai Háromszékben, és pontosítani szeretném, hogy mi is történt a valóságban Sepsiszentgyörgyön. Az interjúban az áll, hogy a Marosvásárhely fekete márciusának hírére felbolydult szentgyörgyieket „Király Károly nyugtatgatta”. Az akkor történtekkel kapcsolatosan: Kátéórát tartottam Szemerján a gyermekeknek, amikor megszólalt a telefon. Orbán Árpád – aki akkor a Nemzeti Megmentési Front megyei elnöke volt – arra kért, hogy azonnal menjek a központba, mert az embereket le kellene csendesíteni. Rögtön indultam. A város központjában óriási embersereg gyülekezett, a szomszéd falvakból is sokan bejöttek Sepsiszentgyörgyre. A tömeg felháborodással tárgyalta, milyen szomorú események történtek Marosvásárhelyen azon a ,,fekete márciusi” napon. A megyeházán az akkori ideiglenes vezetőkből sokan voltak jelen. Király Károlyt én nem láttam, de ott volt nagytiszteletű Csató Béla plébános úr. Orbán Árpád arra kért, hogy szóljunk az emberekhez, próbáljuk lecsendesíteni őket. Először Csató Béla beszélt, utána én. A tömeg egyhangúan skandálta, hogy ,,csak az igazat!” Elmondtuk a felháborodott tömegnek, hogy ne a bosszúállás vezéreljen bennünket, hanem a szeretet és a megbocsátás érzülete, hogy békességben tudjunk élni. Az emberek lecsendesedtek és lassan hazafelé indultak. Alig fejeződött be a csődület Szentgyörgyön, jött az értesülés, hogy Baróton is nagy megmozdulás van. Valakiknek ki kellene menni Barótra, hogy a szintén felháborodott tömeget lecsendesítse. Nem nagyon volt jelentkező, végül Dali Sándorral ketten indultunk el Tóth József vállalkozó 104-es számú kocsijával. Barót felső vége felé találkoztunk a felvonuló tömeggel, és a köpeci letérőig mentünk együtt az erdővidékiekkel. Ott volt egy nagy halom vascső, arra felállva beszéltünk Dali Sándorral az emberekhez, akik lassan megnyugodtak. Megjegyzem, csak egy pár szó kellett volna, hogy irgalmatlan vérontás következzen a mi megyénkben is. Hála Istennek, sikerült ezt megakadályozni. Milyen jó lenne és szép, hogy amikor húsvét felé megyünk, újra és újra halljuk a feltámadott Jézus első szép szavait: ,,Békesség néktek”! Ne a robbantás, gyilkosság, gyűlölet vezéreljen a jövő felé vezető utunkon! Emlékszem a XX. század két világháborújának borzalmaira. Kérjük az Istent, soha ne a gyűlölet, az ellenkezés, hanem a békesség és szeretet lakozzon a szívekben! Incze Sándor nyugalmazott ref. esperes Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 26.Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel„Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (1.) – Az internetről azt tudtam meg, hogy 2012 óta Magyarországon élsz, és magyar állampolgár vagy. – Is! Ilyen félig igaz hírek jelennek meg olykor az interneten. Mert senki sem ellenőrzi vagy jár utána a közölt adatoknak. A féligazság nem igazság. Ezzel már hangulat kelthető. Nem mondtam le a román állampolgárságomról. – Azt is olvasom, hogy Budapesten születtél 1947-ben. – Ez igaz. – Onnan származik a magyar állampolgárság? – Nem. Amikor anyám velem együtt végleg visszajött Aradra, mindenről le kellett mondania, így én is megszűntem magyar állampolgár lenni. – Mikor történt ez? – ’50-ben, pár nappal 3 éves születésnapom előtt. – Miért jött vissza édesanyád? – Mert elvált apámtól, és itt, Aradon élt idős édesapja. „… örök olvasó voltam” – Tehát itt jártál óvodába, iskolába. – A Választó utcában laktunk, Pernyáva és a Belváros határterületén. Óvodától érettségiig román tagozaton jártam/járattak iskolába. Ez anyám döntése volt; nem akarta, hogy röhögjenek a fián, mert nem tud helyesen beszélni románul… Ennek, persze megvolt az ára, mert amit nem kaptam meg az iskolában, azt magamnak kellett, nem kis munkával, mondhatni egyfolytában begyűjtenem. Talán valamennyire sikerült bepótolni azt, ami kimaradt. – Voltak magyar barátaid? – Jó volt a kapcsolatom osztálytársaimmal, de én többnyire az iskolában is a magyarokkal barátkoztam. A baráti köröm a párhuzamos osztályokból jött össze. – Magyar anyanyelvűként nem volt gondod a románnal? – De igen. Emlékszem, hogy a napköziben a szakácsnéval voltam jóban, mert ő magyar volt. Az elemiben egy ideig szükségem volt korrepetálásra. Így visszatekintve sokat kínlódtam. És ugyan ötödiktől mindig a legjobbak között voltam, nem tudtam azt produkálni, amit a jó képességű osztálytársaim. Az anyanyelvem magyar volt, szinte kizárólag magyar könyveket olvastam, és folyton az foglalkoztatott, hogy helyesen beszéljek és írjak magyarul. Ezzel kapcsolatban még Lőrincze Lajosnak is írtam. Nagyon szerettem olvasni, rendszeresen jártam a városi könyvtárba, ahol akkor még sok minden megvolt a háború előtti kölcsönkönyvtár köteteiből. Faltam a könyveket, még ponyvákat is, de a legbüszkébb arra voltam, hogy elolvastam a százkötetes Jókait. – Szerettél iskolába járni? – Veszettül. Vártam az új tankönyveket, bújtam őket. Egyébként én örök olvasó voltam, aki az irodalom mellett szerettem a természettudományokat, de a politikai kérdéseket is. – Hol végezted a középiskolát? – A Vegyesben. Akkor ott volt román tagozat is. És sokak mellett, hál’ istennek, tanított Gazsi, Réhon, Amigó, Angele… – Kedvenc tanáraid? – Első helyen Gazsi (Kovách Géza)… Annak ellenére, hogy én humán pályán futottam, a reáliák közül a kémiát szerettem nagyon, Réhon Józsefnek köszönhetően. Családi ismerősünk volt Gnandt János is. De tanított Ficzay Dénes is azon a fakultatív kurzuson, amelyet a román tagozat tanulói részére szerveztek, akik a magyar iránt érdeklődtek. Ficzayval nagyon jóban voltunk, de ki nem volt jóban vele?... „Azóta is vágyálmom az ugrás” – Milyen szakra jártál a Kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen? – Románia történelme szakot végeztem, románul. Az egyetemen volt egy jó baráti társaságunk: Kása Zoltán, aki később rektorhelyettes lett, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tudományos igazgatója, a Kovács-Pálfi geológus-matematikus házaspár, Wanek Ferenc geológus. Amikor nem voltak óráink, egyfolytában az egyetemi könyvtárban ültünk. Sikerült bejutnom a belső katalógushoz, ahova inkább a tanárok jártak be, használhattam a nagy katalógust. Így fértem hozzá olyan munkákhoz, amelyek bár nem voltak tiltottak, de egyáltalán nem voltak ajánlott könyvek. Amikor én az egyetemre kerültem, akkor már egy kicsit lazult az éberség a párt részéről; a román, polgári történetírás dolgait már lehetett forgatni. A magyar vonatkozású könyvek jó része csak a belső katalógusban volt elérhető… Másodévtől elkezdtem a szakdolgozatomon dolgozni, és akkor már Jakó Zsigmond professzorhoz jártam rendszeresen. Ő nagyon nagy hatással volt rám. A nyelvészet iránti érdeklődésemet Szabó T. Attilának köszönhetem, akivel éveken át naponta találkoztam a levéltárban. A nyelvészet azóta is érdekel. – Tehát jól teltek az egyetemi évek. – Pazarul!... Az egyetemen nálunk nem tanítottak magyarságtörténelmet, de volt a filológián, oda jártunk néhányan. Ilyen különutas játék volt az is, hogy művészettörténetet hallgattunk, Borghidánál a képzőművészeti főiskolán. A legnagyobb élményt azonban Földes László esztétikai előadásai jelentették. Nagyon érdekes figura volt, brillírozva adott elő, azóta is bennem él mindaz, amit tőle el lehetett lesni, ritka koponya volt… Taposták is eleget ezért… Néhány kollégámmal gyorsíró tanfolyamra is jártam… Idetartozik, hogy beiratkoztam egy ejtőernyős tanfolyamra, mert úgy éreztem, hogy ugrani, az a csúcs! Miután kijártam a teljes tanfolyamot, s már csak a tényleges ugrás következett volna, be kellett iratkozni az ejtőernyős- klubba. A beiratkozási kérelmet a dékánnak kellett aláírnia. Akkor Ștefan Pascu, a dékán azt mondta, hogy neki nem kell hulla-történész, és nem írta alá. Lehet, hogy később megbánta ezt… Azóta is örök vágyálmom a repülés és az ugrás. „A Iorga Intézet egy több, mint érdekes hely volt” – Hogy kerültél Bukarestbe a Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézetbe? – Évfolyamelsőként végeztem. Az Utah-i Egyetemre akartak volna elküldeni még másodéves koromban, de hamar meggondolták magukat. Pascuék nagyon hamar rájöttek arra, hogy ez nem lenne jó húzás részükről… (Így elmaradt az esetleges mormon többnejűség lehetősége!) Miután végig évfolyamelső voltam, a végzéskor reménykedhettem... Volt ugyan egy kutatói állás a kolozsvári intézetben, de jelezték, ha én szeretném elfoglalni, akkor nincs állás, tehát én oda nem kellettem. Viszont kiderült, hogy a bukaresti Iorga Intézetben van egy kutatói állás a nemrégiben létrehozott nemzetiségi osztályon. Akkor jelent meg a színen Demény Lajos, akinek jó kapcsolatai voltak a kolozsváriakkal, főleg Jakóval, és feltétlenül kellett neki egy középkorász, hisz akkor alakult meg a Iorga Intézetben a nemzetiségtörténeti osztály. Találkoztunk Kolozsváron, és felajánlotta, hogy menjek Bukarestbe. Miért ne mennék? – gondoltam. Fel se fogtam, hogy ez mivel jár. Megkérdeztem, mikor jöhetek el onnan? Azt mondta, legalább 5 évet bírjak ki. Végül 19 év lett belőle! Mondhatom, hogy eddigi életem egyharmadát Aradon, egyharmadát Bukarestben és egyharmadát Kolozsváron töltöttem. A hátralevő éveimet pedig valószínűleg Tiszafüreden fogom leélni. – Milyen volt ez az intézet? – Ténylegesen egy csodálatos hely volt, ahol nem lenéztek, hanem becsültek magyarságomért. Nekem ott nem kellett engedményeket tennem. A Iorga Intézet rendkívül érdekes hely volt. Nagyon vegyes társaságot találtam, amikor odakerültem. Voltak ott egykori illegalista kommunisták, háború utáni, bukott kommunisták, voltak későbbi kemény aktivisták és bedolgozók is, és odakerültek a ’64 után kiengedett, egykori politikusok közül jó néhányan, meg még egy sor nagyon értékes ember, akikkel szót lehetett érteni. Így kollégája voltam C.C. Giurescunak, Herlea Nicolaénak, Bucșan Constantinnak és másoknak, akik ’45 előtt vagy miniszterek, vagy államtitkárok voltak. Utóbbiak velem, a kisebbségi magyarral olyan nyíltan beszéltek, mint kevesen. Végül is egy követ fújtunk. – Hogy érezted magad Bukarestben? – Akkoriban alakult meg „A Hét”, a Kriterion Könyvkiadó, felfutott a román tévében a Magyar Adás Bodor Pállal és a Iorga Intézetben a Nemzetiségtörténeti Osztály. Sokan kerültünk akkor magyarok ezekbe az intézményekbe Kolozsvárról és eleinte gyakran találkoztunk. Nagy élmény volt Bukarest, számunkra egy érdekes, de egészen másmilyen világ. Nagy sikernek számított, hogy újságíró ismerősök révén sikerült szereznem egy belépőt a Központi Bizottság strandjára a Herăstrău-tóra. Tévedés ne essék, a sofőrök meg az ottani személyzet jártak ide, de nagyon jó hely volt, istenieket lehetett ott úszni. (Aradi emlékek!) A magyar kolónia a németek mellett a strand legvégében volt. Ezt „gettónak” nevezték. – Bukarestben volt lehetőséged magyar nyelvű könyveket olvasni? – Az otthoni nevelésem és a magyar könyvek tartottak meg magyarnak. Bukarestben egyfolytában könyvtárban ültem, még délutánonként is. Veszettül sokat olvastam. Amit nem kaptam meg az egyetemen magyar történelemből, azt ott pótoltam be. Szerencsémre az intézetbe került az irodalomtörténész, Bitay Árpád könyvtára. Iorga amúgy is, a felesége révén, aki erdélyi volt, törekedett arra, hogy megszerezzen mindent, amit lehetett a magyar szakirodalomból. Ugyanez volt a helyzet az akadémiai könyvtárban. Ott egykor Ioan Bogdan, aki szintén erdélyi volt, gondoskodott nagy alapossággal (!) a magyar történészek műveinek, a nagy sorozatoknak, a szakfolyóiratoknak a beszerzéséről. Tudta, mi az, ami fontos a magyar szakirodalomból. Az Akadémiai Könyvtárban nyugodtan olvashattam Entz Géza egyik fő művét a gyulafehérvári székesegyházról, amit Kolozsváron csak különleges igazgatói engedéllyel használhattam. (1989 után kiderült, hogy három példány is „S”-es minősítésű volt, azaz titkos.) Ugyancsak a bukaresti Akadémiai Könyvtárban olvashattam még a ’70-es években, igaz a III-as teremben, ahol a nem nyilvános/titkosított dolgokat és kéziratokat lehetett olvasni, Bajcsy-Zsilinszky Endrének az 1944-ben Svájcban kiadott könyvét az erdélyi kérdés megoldásáról. Sokat forgattam a két világháború közötti erdélyi magyar sajtót is. Mindezek ellenére én a bukaresti éveimet száműzetésnek tartottam, de amíg ott voltam, nem nyavalyogtam. Egyszerűen tudomásul vettem a helyzetet. Ugyanis Erdélybe, minden próbálkozásom ellenére, nem sikerült visszamennem. Valójában a magyar könyvek mentettek meg és tartották bennem a lelket. Pár évvel Bukarestbe érkezésem után mondta egy kolléga, hogy rosszabbul beszélek románul, mint amikor odakerültem. – Hol kutathattál? – Háromhavonta alkalmam volt Erdélybe járni, kutatni. Gyulafehérvár és főleg Kolozsvár volt a stabil program, olykor Szeben vagy Brassó. Ezek az erdélyi utak hoztak mindig egyensúlyba. – Meddig maradtál Bukarestben? – ’71-től ’90 májusáig. „… kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni” – Mikor léptél be a politikába? – Először a pártba léptem be, nem a politikába. Pártunk és kormányunk meg a szeku törekedett akkoriban már jó képességűeket is beszervezni, nem csak az „abszolút kádereket”. Évfolyamelsőként jó káder is voltam, ugyanis anyám varrónőként kereste a mindennapit. ’68-ban Bodor András, az ókorász professzorunk kérdezte meg, hogy nem akarok-e belépni a pártba. Megkérdeztem két-három közeli, idősebb ismerősömet: mit tegyek? Azt ajánlották, lépjek be, hátha tudok segíteni, ha bent vagyok. Különben azt sem tudtam, mi fán terem a párttagság, nem is tudtam, hogy felfutási lehetőséget nyújt. A párt világa teljesen más volt a civil világgal szemben. Nagyon hamar kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni, nemhogy segíteni. Úgyhogy én is egyike lettem a két és fél millió statisztának. – Mikről tárgyaltatok a pártgyűléseken? – Rutinos elvtársak rutingyűléseket tartottak, rutinszerű kérdésekről. Távolról sem volt szó kemény, lényeget érintő vitákról. Közben azért az egyetemen ideológiával próbáltak megtömni minket, hol marxizmus-leninizmussal, hol politikai gazdaságtannal, és hosszú Ceaușescu-szövegeket kellett elolvasnunk; egyik fülünkön be, másikon ki. Eszembe jut az egyetemről egy vicces sztori: az egyik pártgyűlésen napirenden volt, hogy nemigen járnak lövészetre a hallgatók. Az első sorban ott ült az öreg Constantin Daicoviciu, és hozzászólt dörgő hangon: „Hogyhogy nem járnak maguk lövészetre?! Nézzenek ide! Én is lövészeten kaptam ezt az ezüst órát a Monarchia idején”… – És az intézetben? – Az intézetben sem volt másképpen. Mindenki unta, senki sem élvezte. Mindenki elhúzott keményen a szakma felé és annak kapcsán fejtette ki elméletét, mondanivalóját. „… tartottak nálam egy ötórás házkutatást” – Meddig tartott az aranyélet? – Nem nevezném annak. Bukarest számkivetés volt a számomra. A magyar könyvek és a szakirodalom mentett meg engem. Voltak kellemes élményeim is és 3-4 jó barát, akikkel rendszeresen találkoztam. (Amúgy nincs megnyugtatóbb állapot, mint amikor az embernek csak 25 bani van a zsebében, amiért már semmit se lehetett venni...!) De a fiatalkori élmények talpon tartottak. Az élesedő kisebbség-, de főleg magyarellenesség mind többet foglalkoztatott jó néhányunkat. Ennek egyik végkifejlete volt, hogy ’86-ban nálam egy ötórás házkutatást tartottak. – Mi volt ennek az oka? – Többek között az, hogy tagja voltam a Molnár Gusztáv-féle Limes Körnek, amely a Ceaușescu-féle parancsuralommal szembeforduló magyar értelmiség egyik csoportja volt. – Milyen feladatot vállaltál ebben? – Még indulás előtt az volt a véleményem, hogy fel kellene mérni, mi a helyzet, legalább a helyzetet próbáljuk elemezni. Ma is az az elvem, hogy csak ezután jöhetünk a nagy programokkal. Ki önálló írással, magam könyvismertetéssel próbáltam tisztázni, miben és hogyan is élünk. – Milyen következményei voltak a házkutatásnak? – Kiderült, hogy most már biztosan nem vár rám fényes jövő. Utóbb be is adtuk az áttelepedési kérvényt Magyarországra. – Elárulták, mit keresnek a lakásodon? – Megkérdeztem. Azt mondták, hogy légionárius iratok után kutatnak…!? Nagyon sok mindent vittek el, például ’48-as röplapokat, kéziratokat, könyveket, folyóiratokat… Volt még egy bájos történetem evvel a „céggel”. Évente járhattam hivatalosan kiszállásokra, kutatásokra Pestre, néha Pozsonyba. Ez a ’80-as évek elején volt, amikor már félig-meddig nyíltan dúlt a vita a két történetírás között. Kaptam egy csomó olyan kiadványt, amelyek nem voltak éppen szalonképesek, de azokat nem hoztam magammal. Hoztam viszont ártatlan művelődéstörténeti lenyomatokat, szakácskönyveket, gyerekkönyveket. Egy bőröndre valót. El is kobozta a vámos az összest. A bőröndöt nem hagytam ott náluk! – Könnyen lemondtál róluk? – Nem mondanám. Voltak jó kapcsolataim, barátok meg jó ismerősök. A románok között is. Az intézetben is elmondtam, mi történt. Mindenki hüledezett. Ők nem tudták, milyen állapotok vannak a nyugati határon. Nagyon jó viszonyban voltam Radu Popával, aki egy kitűnő román régész volt. Ugyanabba az akadémiai csoportba tartoztunk. Rendszeresen jártam hozzá, szakmai dolgokról beszélgettünk, és isteni jó teákat ittunk nála mustárospohárból. Radu Popa rábírt, hogy írjak egy kérvényt, amelyben kérem, hogy adják vissza az elkobzott kiadványokat. Kiderült, hogy az egyik kolléganőjének csapja a szelet az ország fő-fő vámosa… Mindent visszakaptam, beleértve egy olyan tanulmányt is, amely véletlenül a csomagban maradt, és több mint rázós volt, ugyanis megkérdőjelezte a kontinuitást. Tehát meg se nézték a csomagok tartalmát. Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad), 2017. júl. 27. Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (2.) „… elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe” – És akkor jött ’89. Ott, Bukarestben élted meg? – Igen, ott. Meg a ’77-es földrengést is… 1989. december 21–22-én a feleségemmel három olyan helyen voltunk, ahol negyed órával azután, hogy eljöttünk, kezdtek el lőni. Még 21-én este azt mondtam a feleségemnek: ha azt mondom, hasra, ne töprengjen, hanem tegye! Nem ezért, de csodálatos hangulat volt akkor! Valóban éltük a történelmet. Azóta is emlegetjük ezeket az élményeket. 22-én délután fél négykor Ceaușescu rezidenciáján is jártunk sokakkal együtt. – Melyek voltak első lépéseid a decemberi események után? – Folyton az RMDSZ-nél voltam, még a híres marosvásárhelyi események idején is késő éjszakáig. Feleségemmel elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe! Kaptam egy ajánlólevelet Király Károlytól, akinek ezért örök hálával tartozom s akihez Verestóy Attila révén jutottam el. Mivel Kolozsvárt továbbra is zárt városként kezelték, mármint a magyarok számára, 1990 tavaszán az országos RMDSZ kolozsvári ügyvezető titkára lettem. Ez fizetett, adminisztratív állás volt. Akkoriban a Domokos Géza–Szőcs Géza-tandem irányította a Szövetséget. – Meddig maradtál ebben a tisztségben? – Megtanultam ott, milyen kell, hogy legyen egy jó ügyvezető, azaz egy jó „titkárnő”. Amikor Kolozsváron a Mátyás-szoborral volt a cirkusz, két órán belül juttattam el Brüsszelbe a teljes beszámolót a történtekről. Akkor sikerült az RMDSZ mellé állítani az erdélyi magyar társadalom legjobbjait. Azután „rendszerváltozásra” került sor az RMDSZ-ben is. Jött Markó Béla és Takács Csaba. Akkor én, aki a régi garnitúrába tartoztam, kezdtem mind lejjebb és lejjebb csúszni. Végül négy gyerekkel kiraktak az RMDSZ-től. „Létrehoztam a Nemzetépítő Platformot” – Mit tettél ezután? – Időközben letettem a tanári véglegesítő vizsgát. Így kerültem a tanügybe. Előtte is óraadó tanár voltam egy gimnáziumban. Úgyhogy volt, hova mennem. Azután egy évig a kolozsvári katolikus líceumnak voltam az igazgatója. És megyei elnöke a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártnak. Aztán az RMDSZ-en belül létrehoztam a Nemzetépítő Platformot. Megfogalmaztam akkor, mik a tényleges feltételei a román–magyar partneri viszonynak. Sorra vettem mindent, amit követelhetünk és elvárhatunk... Azóta hét Kolozs megyei líceum és az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium egy-egy diákja részére minden ballagásra eljuttatok egy könyvcsomagot, a legjobb történész és közösségépítő végzős diáknak. – Mikor kerültél be a román parlamentbe? – 2000-ben választottak meg képviselőnek. Négy évig tartott a mandátumom; másodszorra már nem hagytak labdába rúgni. Mindent megtettek a mieink, nehogy még egyszer sikerüljön. Próbálták leállítani a platform továbbműködését is. – Hogy reagáltál te erre? – Megyei szinten tovább tevékenykedtem az RMDSZ-ben. A pénzügyi megszorítások megszavazása után átkerültem az Erdélyi Magyar Néppártba. Toró Tiborral, Szilágyi Zsolttal azelőtt is egy társaságban voltam, Tőkés Lászlóval is jó volt a viszonyom. Az előző választásokon még képviselőjelölt voltam Kolozsváron a Néppárt színeiben. – Még politizálsz aktívan? – Mai napig követem az eseményeket. – Kiléptél az RMDSZ-ből? – Nem léptem ki. És ki sem rúgtak. – Megharagudtál rájuk? Végül is átálltál Tőkésékhez. – Tanáremberként, szeretek pontosan fogalmazni: ugyanott álltam akkor és ugyanott állok most is, mint a kezdetek kezdetén. Ugyanazokat a célokat szolgálom, ugyanazokat az elveket vallom. Azóta is azt mondom, hogy egység, egység, de nem mindegy, hogy milyen zászló alatt. Azokat a szempontokat, amelyeket megfogalmaztam, én nem adtam fel. – Véleményed szerint az Erdélyi Magyar Néppártnak van jövője? – Jelenleg is tagja vagyok a távolból az EMNP-nek… Mi egy csomó régi reflexet hozunk magunkkal. Van, aki le tudja vetkőzni ezeket, van, aki nem. Ideológiára és politikai gyakorlatra is vonatkozik. Egy biztos, a távházasság sosem működött. És mindenképpen alkalmazkodni kell az új helyzetekhez. – Diplomatikusan válaszoltál… Miket tartasz politikai pályád sikereinek? – Nem tudok sikerről beszámolni. Azt mondom, hogy amennyire tőlem tellett, tettem a dolgomat, beleértve az erdélyi magyar egyetem kérdését. Talán nem támogattak eléggé abban, hogy a nyilvánosság elé kerüljön az, amit én a parlamentben elvégeztem. Kétségtelen, hogy egyesek számára kellemetlen és kényelmetlen voltam, de sohasem a magyar érdekek árulója. „A Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni” – Tudományos munkásságodról mesélnél-e valamit? – A politika hihetetlenül sokat vett el az időmből. Megtörtént, hogy négy évig semmit sem publikáltam. 1999-ben ledoktoráltam. Közben volt családalapítás, válás, forradalom, politizálás… A 19 bukaresti év alatt rengeteg anyagot gyűjtöttem. Most is vannak olyan témáim, amelyek arra várnak, hogy megírjam őket. Én ténylegesen középkorász vagyok, és intézménytörténettel meg művelődéstörténettel és középkori írástörténettel foglalkoztam. De néha kikukkantottam más korszakok felé is. Például, megírtam, hogy Kossuth Lajos díszpolgára volt Kolozsvárnak; ezt kevesen tudták. Még parlamenti képviselőként sikerült bepillantanom az ötvenes évek politikai pereinek irataiba; Wass Albert népbírósági perével, majd a Márton Áron- és a Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni. Mindig olyasmikről írtam, amikről a románok nem sokat tudtak, amúgy a magyar közvélemény sem sokkal többet. – Tanítottál is Kolozsváron. – Igen, eleinte óraadóként, majd egyetemi docensként. Bizánc történetét és magyarságtörténetet adtam elő a Babeş–Bolyai Egyetemen, no meg latin és magyar paleográfiát. – A három közül melyiket szeretted jobban: a politikát, a kutatást vagy a tanítást? – A tanítást és a kutatást nem lehet szétválasztani. A politikát azért műveltem, mert viszketett a tenyerem, amikor láttam, hogy nem azt csinálták, amit kéne, és nem úgy csinálták, ahogy kellene. Keményebben kellett volna föllépni. Nem fejjel menni a falnak és főleg nem prédikálok románellenességet, csak azt állítom, hogy sokkal határozottabban kellene kiállni a magunk dolgai mellett, és a románságot szoktatni azzal, amit mi jogosan elvárunk tőlük. Hosszú ideig senki sem beszélt erről… Én a szakmámat szerettem és szeretem most is. 2012-ben, ahogy betöltöttem a 65. évemet, nyugdíjaztak, de óraadóként még megtartottak az Egyetemen, hogy magyarságtörténetet meg paleográfiát tanítsak. Nem tartott ez sokáig; egy nézeteltérés után két lábbal rúgtak ki. – Azt mondtad egyszer, hogy azért települtél át Tiszafüredre, mert szeretsz fürödni. – Egyszer ott nyaraltunk, és nagyon megszerettük a Tisza-tót. Valójában egy csomó sikertelenség állt mögöttem, sehol sem kellettem és az sem, amit én képviselek. A Néppárt se nagyon mozgatott engem, egyszer sem kérték ki a véleményemet. – Történészként van-e ars poeticád? – Addig nem tudok írni egy témáról, amíg mindent, amit fel lehet hajtani róla, nem használtam fel. Erről az alapvető dologról nem tudok lemondani. És amit rendkívül fontosnak tartok: tisztán, hangfogó nélkül, pártállástól függetlenül beszélni a tényekről. Szerintem, gyakorlatilag a tényszerűség az, ami változatlanul kulcskérdés nálunk az identitástudat szempontjából. Még mindig nem mondunk el mindent, amit el kellene mondanunk múltunkról. Ez rendkívül elszomorító. Rém keveset teszünk azért, hogy erősítsük ezt a magyar identitástudatot, amelyet van és volna mivel táplálnunk. Egy kutatásitéma-katasztert kellene felállítani, hogy a fiatal kollégák tudják, mi mindent kellene kutatni. – Nemrég előadást tartottál Aradon a Szoboszlay-perről. Készül egy nagyobb munkád? – Egy kötetet készítek elő, melyben ki szeretném adni Szoboszlay Aladár fennmaradt írásait. Ha ezt sikerül kiadnom, talán meg fog változni a vélemény Szoboszlayról. Ugyanis pokoli, hogy napjainkban mennyire nem ismerik a tényeket, és hogy mennyi téveszme kering róla, szamárságokról nem is beszélve. „A Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam” – Hogy érzed magad Magyarországon? – Jól. Azt hiszem, a Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam, de Kolozsvár is hiányzik és Aradra is szívesen jövök. – Mi köt Aradhoz? – A fiatalságom, az iskola, az emlékek, a családom. És ezek visszahúznak. Néha elgondolkodom, és felteszem magamnak a kérdést: vajon valóban jó volt, hogy elmentem? Bár, ki tudja, mi lett volna belőlem, ha itt bekerülök a helyi darálóba? – Vannak kellemes gyermekkori emlékeid? – A strand, az iskola, a tanulás, a Kultúrpalota könyvtára és a Választó utcai ház. – Vannak még barátaid Aradon? – Nincsenek. Talán Ujj Jánost sorolnám mégis közéjük. Ugyan az aradi magyar politikusok is azt tartották rólam, hogy radikális vagyok, de aradiakként mi csak szót értettünk. Különben nem is vagyok radikális, hanem „csak” nemzeti, de ezt ki is mondom. – Tiszafüreden vannak barátaid? – Nincsenek. Szakmai élet ott nem létezik, csak otthon. Pár emberrel tartom a kapcsolatot. Az én barátaim szerte vannak a világban… Új barátságok nehezen köttetnek. Ahhoz együtt kell futni, azonos vagy közeli pályán, hogy lássák az emberek egymást. „A politika kihasználja a történész munkáját” – Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről? – Változó korszakban élünk. Keresztény értékrend alkalmazására lenne szükség. Ettől egyre távolabb kerülünk. A magunk útját kellene járnunk, nem nyugati modelleket átvennünk! Testre szabott megoldásokat kellene találnunk!... Két irányzat áll szemben egymással: egy globalizáló és egy nemzeti. A nemzeti vonalon nem értek sem populizmust, sem nacionalizmust, egyszerűen azt, hogy ki-ki követhesse saját érdekeit, mindenki ápolhassa identitását. Hál’ istennek jelenleg Aradon ma is vannak, akik becsülettel képviseljék azt a közös értékrendet, közös nyelvezetet, ami nem csak az anyanyelv(!), és akik képesek felmutatni, hogy ez a város mit képviselt és mit produkált az évszázadok folyamán. – Egyesek azt állítják, hogy a történelem tanítása, prezentálása szorosan kötődik a pillanatnyi politikához, és függ tőle. Erről mi a véleményed? – Magamról beszélve, hangsúlyoznám, hogy én sohasem azt mondtam vagy tettem, amit más mondott, hanem azt, amit én hittem és gondoltam. A parlamenti éveim alatt sokkal többet használhattak volna történészként, de mások mindenhez jobban értettek. A történésznek a maga dolgát kell végeznie, függetlenül a politikától, de a történelem ismerete nélkül az eredményes politizálás elképzelhetetlen. A közösség számára a lényegi kérdéseket kell bemutatni mind a történelemből, mind a politika területéről. Jobb helyeken a politika használja a történész munkáját. – Milyen terveid vannak? – Még legalább három van, amelyeket meg kellene valósítani, mielőtt eltűnök ebből a világból. – Éspedig? – Van egy negyven éve dédelgetett témám Török Bálintról, a doktori disszertációmból a káptalan személyzet teljes listáját szeretném közreadni, ami sajnos kimaradt a könyvemből, és van egy, a magyar írásbeliség történelmével kapcsolatos meglátásom, amelyet ki szeretnék fejteni. – Mondanál-e valamit családodról? – Számomra a család a legszentebb dolog, ami létezik, ezen belül is a gyermekek. A gyermeknél szebb és jobb nincs. Sajnos, a politika miatt túl kevés időt töltöttem a családdal. De a lelkiismeretem tiszta, amit lehetett és amire képes voltam, megtettem a családomért. Mondom ezt annak ellenére, hogy állandóan az elveim után futottam. – Sokat nézed a tévét? – Végtelenül sokat, mert a politika nem hagy nyugodni. A sorsunk ettől függ. – Boldog vagy? – Nem tudom, mi a boldogság. A körülményekhez képest megelégedett ember vagyok, bár egyes kérdések, egyes dolgok most sem hagynak nyugodni. Ha elölről kezdhetném, ugyanazokat az elveket vallanám, ugyanazt tenném, de szeretném eredményesebben. Nem bánom a sok elvesztegetett időt. Az út végén sokkal világosabb, hogy mire nem kellett volna annyi időt fecsérelni. A „Chérchez la femme” rám szabott változata: „Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban, és helyet csinálni magunknak – mármint a magyarságnak – a világban.” Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad) 2017. július 27.Valótlan emlékek a fekete márciusrólKlaus Werner Johannis államelnök székelyföldi – pardon, Hargita és Kovászna megyei – látogatása kapcsán is fontosnak tartom elemezni, és helyére tenni a hónap elején Csíkszeredában megtartott Kovászna, Hargita és Maros megyei románok fórumán elhangzottakat, és főleg a magát kulturálisnak nevező Vatra Românească egyesület alapító alelnökének, prof. dr. Ioan Sabău-Pop ügyvédnek a marosvásárhelyi Cuvântul liber napilap 2017. július 5-i számában az 1990-es fekete március tanújaként adott nyilatkozatát. Egyáltalán nem kizárható, hogy az államelnök a látogatás bejelentésével a csíkszeredai román fórum felhívására reagált, bizonyítandó, hogy nem tartozik a fórumon oly erőteljesen elítélt román politikusok közé, akik nem lépnek fel határozottan az úgynevezett három székelyföldi megyében a „Románia destabilizálását célzó akciók” ellen és a „nemzeti ügy” védelmében. „Neo-bélakunista megnyílvánulás” A marosvásárhelyi fekete március egyik tanújaként megszólaltatott Sabău-Pop ügyvéd kartárs erőteljesen indít, kifejtve, hogy helytelen a történteket fekete márciusnak nevezni, mivel tulajdonképpen bolsevik, neo-bélakunista megnyilvánulás történt, amelyhez azzal a céllal kapcsolódott hozzá a magyar titkosszolgálat, hogy elszakítsák Erdélyt Romániától, vagy érjék el az ENSZ kéksisakosainak ide történő betelepítését. Ezért véleménye szerint az 1989. decemberi „események” nem váltak a románok hasznára. Jellemző módon a nyilatkozó pont úgy kerüli a forradalom/népfölkelés kifejezést, mint a magyar forradalmat eltipró Kádár-rendszer! Mivel az interjúban az ügyvéd engem is nevesít, méghozzá tévesen, a replika jogán felszólítottam a Cuvântul Libert, hogy közölje dr. Ioan Sabău-Popnak, az „1990. márciusi marosvásárhelyi magyar atrocitások tanújának” adott válaszomat. Arra a kérdésemre, hogy az újságírói etikát tiszteletben tartotta-e az egykori (?) Steaua Roşie című napilap, a választ, gondolom, kitalálták. Idézek a román lapnak küldött, de meg nem jelentetett válaszomból. Alulírott dr. Kincses Elődöt, a Martie negru la Tîrgu-Mureş szerzőjét (elolvasható a www.martienegru.ro oldalon) több alkalommal is megemlíti dr. Ioan Sabău-Pop ügyvéd kartárs. Nyilatkozata jó néhány pontatlanságot, sőt valótlanságot tartalmaz. Mi, gyakorló jogászok, tisztában vagyunk azzal, ha egy tanú egyik állítása hamis, akkor a teljes vallomás valóságtartalma megkérdőjelezhető! Az alábbiakban ismertetem az interjú pontatlan állításait: „Emlékszem, hogy március 19-én reggel a román tüntetők követelték Kincses Előd, Tőkés András és Király Károly lemondását a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (románul CPUN) vezető tisztségeiből. Aznap Kincses Előd, aki a polgármesteri tisztséget is betöltötte, lemondott.” Csakhogy én sosem voltam polgármester, ezt a tisztséget Orbán Dezső töltötte be, a NEIT (CPUN) marosvásárhelyi elnöke pedig Ioan Judea ezredes volt. „Segítettem a katonaságnak, hogy megakadályozzák a tüntetőket, hogy behatoljanak az épületbe, ami szinte lehetetlen volt, mert provokálták őket (szerk. megj.: a Görgény-völgyiekről van szó, akik megostromolták az akkori RMDSZ-székházat). Sütő Andrást, aki nem sokkal azelőtt szemműtéten esett át, bukaresti kórházba szállították. A Herder-, Kossuth- és állami díjas neves írót április végén műtötték meg az Egyesült Államokban, de a Görgény völgyéből behívott tüntetők által tönkretett szemét nem tudták megmenteni. Ebből az interjúból tudtam meg megrökönyödve, hogy a kartárs ezen a szörnyű eseményen jelen volt. Kicsoda ez a Kincses? „A líceum (szerk. megj. Bolyai) román diákjait és tanárait egész egyszerűen szabályosan kikergették.” A Bolyai-líceum román tagozatának rengeteg diákja igazolhatja, hogy nem kergették ki őket az iskolából, amelybe tanulmányaik befejezéséig járhattak. Az valóban megtörtént, hogy a magyar tagozat diákjai sztrájkolni kezdtek azért, hogy az 500 éves Bolyai ismét magyar líceummá váljon, a Papiu pedig, amellyel 1962-ben összevegyítették, újra magyar tagozat nélküli román líceummá váljon. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnökeként személyesen mentem el egykori iskolámba, a Bolyaiba, és határozottan elleneztem, hogy a románokat akaratuk ellenére tanév közben eltávolítsák/átköltöztessék a Papiuba. Fellépésemért – ami végül is eredményes volt – egyesek a magyarság árulójaként bélyegeztek meg. A jelenetnek tanúja volt a magyarul jól beszélő Matei Vasile akkori aligazgató. Vajon a sors iróniájának tudható be az, hogy 1990. március 19-én a főtéri NEIT-székházat körbezáró tüntetők azt ordították, hogy „jos cu Kincses trădătorul!” (le az áruló Kincsessel!). Arra a kérdésre, hogy kicsoda ez a Kincses, az egyik tüntető azt válaszolta, azt nem tudom, de ezt kell kiabálnunk! Szajkózott hazugságok Az igaz, hogy 1990. március elején megbecstelenítették („au profanat”) Avram Iancu marosvásárhelyi szobrát, amelyre azt pingálták, hogy „Le ved”. Tisztában lévén a provokáció veszélyességével, azonnal felutaztam Bukarestbe és a nemzeti televízióban elmagyaráztam, hogy aki ezt a szöveget írta, nem ismerte a magyar helyesírást és szórendet, hiszen a helyes szöveg: Vedd le. Sabău-Pop kartárs, akinek románul megvan a Marosvásárhely fekete márciusa című könyvem, valószínűleg nem olvasta ezt az okfejtést, és ezért melegítette fel a 27 évvel ezelőtt megcáfolt vádakat. Meggyőződésem, hogy a megfelelő román–magyar, magyar–román viszonyt csak az igazság kimondására és nem annak meghamisítására lehet alapozni! Azért, hogy a replika közölhető legyen, nem tértem ki a többi, számtalan esetben megcáfolt állításra, holott ezeknek hosszú a sora: a gyógyszertári csata, a „gyilkos” Trabant, a székelyek román származása, akiket a kiegyezés után magyarosítottak el, a Görgény-völgyieket senki sem hívta/küldte, maguktól jöttek be, a Vatra Românească 1990. február 8-i alapítása (holott a szervezetet már 1989. december 27-én megalapították, méghozzá a Papiu-líceum tanári szobájában, egy nappal azután, hogy aláírtuk a román és magyar, magyar és román értelmiségiek „Barátság platformját”); az 1848/49-ben magyarok által meggyilkolt 40 000 román (történetesen az egész szabadságharcban nem halt meg összesen ennyi magyar, osztrák és orosz katona). Igencsak elgondolkoztató, hogy a Barátság platform román aláírói között Radu Ceontea, a Vatra alapító elnöke és Lazăr Lădariu társalapító, a Cuvântul liber, de az Adevăr főszerkesztője is szerepel. A többi aláíró megérdemli, hogy felidézzük a nevüket: Béres András, Boér Ferenc, Ioan Boitan, Borbély István, Brassai Zoltán, Ioan Calion, Alexandru Cistelecan, Constantin Copotoiu (!), Anton Cosma, Éltető József, Fülöp G. Dénes, Gálfalvi György, Jánosházy György, Káli Király István, Kincses Előd, Markó Béla, Máthé Éva, Ion Ilie Mileșan, Augustin Morar, Cornel Moraru, Nagy Pál, Nemess László, Ioan Pascu, Grigore Ploeșteanu, Mihai Sin, Sütő András, Gheorghe Șincan és Tőkés András. Sajnálatos tény, hogy a román politikum és média nagy része még mindig szajkózza a fekete márciussal kapcsolatos hazugságokat, és a főügyészség továbbra sem hajlandó elindítani a nyomozást Ion Iliescuék ellen. Pedig bizonyítható, hogy a júniusi bukaresti bányászjárás főpróbájaként az ország akkori vezetőinek komoly szerepe volt a marosvásárhelyi parasztjárás megszervezésében. Sokan tudjuk azt, hogy a Zsil-völgyi bányászokat szállító vasúti szerelvényt március 20-án Székelykocsárdról fordították vissza. Miután sikerült megakadályoznunk a felbőszített székelyföldiek Marosvásárhelyre való beözönlését, a bányászok behozatala okafogyottá vált. Ennek tudható be az is, hogy Gelu Voican-Voiculescu akkori miniszterelnök-helyettes leállította a Zalatnán autóbuszokban várakozó mócok Marosvásárhelyre való beszállítását. Ebben az összefüggésben még inkább nyilvánvaló az, hogy mekkora melléfogás a Cseresznyés Pál ügyét félrenyomozó egykori ügyész díszpolgárságának egyhangú megszavaztatása. A magunk részéről mindig az igazság talaján kell állnunk, és nem támogathatjuk annak elmismásolását! Kincses Előd A szerző marosvásárhelyi ügyvéd / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. október 14.Újraválasztották Tőkés Lászlót az EMNT elnökénekÚjraválasztották elnöknek Tőkés László európai parlamenti képviselőt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozsváron rendezett küldöttgyűlésén. Az október 14-i, szombati rendezvényen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kapta a szervezet Kós Károly-díját. A megjelent küldöttek áttekintették az elmúlt időszak főbb közéleti eseményeit, meghallgatták az elnöki, ügyvezető elnöki beszámolókat, valamint az EMNT Demokráciaközpontok honosítási munkájáról szóló összefoglalót. Ezt követően a jelenlévő 95 küldött megerősítette tisztségében – és a következő két évre is bizalmáról biztosította – Tőkés László volt királyhágómelléki püspököt. Az EMNT elnökének jelölésére a küldöttgyűlés Sándor Krisztinát, a szervezet ügyvezető elnökét is megerősítette tisztségében, aki a következő két évben is ügyvezető alelnöki minőségében látja el feladatát. A szervezet sajtóirodájának tájékoztatása szerint a szombati kincses városi küldöttgyűlésen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke kapta az EMNT Kós Károly-díját. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke felvezetőjében elmondta: az első alkalommal 2013-ban átadott díjat olyan személyiségeknek és szervezeteknek adományozzák, akik az autonómiaformák eléréséért példás tevékenységet fejtettek ki. Az elmúlt években Kós Károly-díjat kapott Király Károly, a rendszerváltás időszakát meghatározó politikus, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, Lászlófy Pál, a Románai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának és a Háromszék napilap szerkesztősége, valamint post mortem megkapta az EMNT díját Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselő is. Csinta Samu újságíró Izsák Balázsról írt laudációját Tőkés András, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei alelnöke olvasta fel, majd ezt követően a díjazott SZNT-elnök szólt a jelenlévőkhöz. Izsák elmondta: elválaszthatatlannak érzi személyét az általa képviselt szervezettől, melyet 2008 óta vezet, s amely megalakulásától következetesen felvállalja az autonómiatörekvések képviseletét helyi és nemzetközi fórumokon egyaránt. kronika.ro 2017. október 14.Teljesítetlen autonómiaigéretekAz Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Amire felesküdtünk isten s ember előtt címmel a romániai magyarság önrendelkezését szorgalmazó Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából rendezett konferenciát péntek délután a Magyar Unitárius Egyház imatermében. Az emlékezés helyszíne jelképes volt: 1992-ben itt született meg a történelmi lépésnek számító RMDSZ-nyilatkozat a nemzeti kérdésről – az esemény ma már többféleképpen él az akkori főszereplők memóriájában. Szőcs Géza, az RMDSZ akkori főtitkára szerint az autonómianyilatkozat a közösség nagy ideáljainak a megfogalmazását jelentette, amit Bukarestből és Budapestről vezérelve akadályoztak meg. 1989 után az erdélyi magyarság vezetői elherdálták, aprópénzre váltották az addig felhalmozott politikai tőkét, így kerülhetett célkeresztjükbe Tőkés László is. A Kolozsvári Nyilatkozat megalkotói naívan nekik engedték át a terepet a brassói kongresszuson. Tőkés László EMNT-elnök meggyőződése, hogy a Kolozsvári Nyilatkozatot tovább kell vinni, mert annak idején a felesküvéssel találtunk magunkra, és ez mindmáig kötelez. Aki elfogadja annak tartalmát, a nemzeti oldalon áll, aki pedig nem, az máshová tartozik. A tájbasimuló “neptuni” politika helyett a háromszintű autonómiát kell elérnünk, megszabadulva a balkánizálódástól, újragondolva politikánkat, szakítva a tisztességtelen nézetekkel. Életképes eredményt csak akkor érhetünk el, ha egységesen lépünk fel közösségi érdekeinkért, mondta. A Kolozsvári Nyilatkozat egyik megfogalmazója, Bodó Barna politológus szerint ez ma is zsinórmérték, „az erdélyi magyar közösség vagy autonóm lesz, vagy nem lesz”. Borbély Zsolt Attila EMNT-alelnök a nyilatkozat ellen viselt balliberális sajtóháborúról beszélt, amelynek célja a nemzeti gondolkodás kompromitttálása volt. Ennek fő szószólói Cs. Gyimesi Éva és Magyari Nándor voltak, akik kozmopolitákként megelégedtek a román hatalom engedménymorzsáival, az autonómistákat párbeszédre képtelen voluntaristáknak bélyegezték meg. Kónya Hamar Sándor húsz évnyi politikusi tapasztalata alapján kijelentette: manapság tizenhat uniós tagállam ismeri el az önrendelkezés valamelyik formáját, amelynek haszonélvezője ötven nemzeti kisebbség. „Huszonöt éve kimondtuk: a romániai magyarság államalkotó társnemzet. És hol tartunk most?”– tette fel a kérdést. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, aki a Kolozsvári Nyilatkozat előtt az RMDSZ ifjúsági szervezetének (MISZSZ) egyik vezetője volt, arra emlékezett, hogy Demény Lajos és Király Károly hasztalanul veszett össze Domokos Géza akkori elnökkel, az lett volna kedvező pillanat az autonómia követelésére. Az autonómisták hibája, hogy akkor nem voltak elég kemények. Szilágyi Zsolt szerint az akkori eskütétel ma is aktuális és kötelez. Toró T. Tibor EMNP-ügyvezető elnök szerint a Kolozsvári Nyilatkozat után az autonómiatörekvést komolyan nem vevő RMDSZ-ben megindult a platformizálódás. Így alakult meg a Reform Tömörülés, amely Tőkés László politikai tőkéjét kívánta gyümölcsöztetni. És ezt a szellemiséget napjainkig megőrizte. Katona Ádám, az egykori Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform elnöke sajnálja, hogy akkoriban „nem mondták keményebben az igazságot”. Szerinte Domokos Géza amilyen haszonos volt a letűnt korban a Kriterion Könyvkiadó vezetőjeként, annyira kártékonynak bizonyult az RMDSZ elnökeként. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke azt hangsúlyozta, hogy a napjainkban mesterségesen gerjesztett magyarellenességet szívós diplomáciai munkával lehet csak kivédeni. Romániában a belső önrendelkezés tabuját a megfélemlítés és a félelem táplálja. Az autonómia nem román–magyar vita, hanem a demokrácia velejárója. Az RMDSZ azonban a katalóniai függetlenségi népszavazás kapcsán azon ügyködött, hogy megnyugtassa a román hatalmat: „mi nem ezt akarjuk. Ha az önrendelkezési jog és a véleményszabadság joga sérül, és ezt Európa elfogadja, akkor nagyon rossz irányba haladunk” – mondta. A konferencia szervezője, Sándor Krisztina EMNT-ügyvezető elnök úgy összegezte az elhangzottakat, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat példa midenki, de főleg a fiatalok számára, mert bőven van még tennivalónk. Az egyik hozzászóló pedig így summázott: a romániai magyarság legnagyobb baja nem a széthúzás, hanem az apátia. Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói esküvel is megerősítették, minderre Kolozsváron, a Szent Mihály plébániatemplomban került sor. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 15.Újabb elnöki mandátumot kapott Tőkés László az EMNT élénÚjabb kétéves elnöki mandátumot kapott Tőkés László európai parlamenti képviselő az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozsváron megszervezett küldöttgyűlésén szombaton. A szervezet sajtóirodájának közleménye szerint az elnökségi beszámolók, valamint az EMNT Demokráciaközpontok honosítási munkájáról szóló összefoglaló ismertetése után a jelen lévő 95 küldött megerősítette elnöki tisztségében, és a következő két évre is bizalmáról biztosította Tőkés Lászlót. Az EMNT elnökének jelölésére a küldöttek megerősítették tisztségében Sándor Krisztina ügyvezető elnököt is. Elnöki beszámolójában Tőkés László a „posztkommunista visszarendeződésnek” és a teljes körű rendszerváltás elmaradásának tulajdonította azt, hogy nem valósultak meg az erdélyi magyarság autonómiaigényét először kinyilvánító, negyed évszázada elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat célkitűzései. Úgy vélekedett: Nagy-Románia közelgő centenáriuma miatt az erdélyi magyar közéleti szereplőkre nagy felelősség hárul, hogy az egyre inkább kiélesedő kommunikációs háborúban ne hagyják magukat provokálni, és kellő higgadtsággal viszonyuljanak minden felmerülő kérdéshez. „Továbbra is legfőbb célunk a nemzeti politizálás, mely során számítunk szövetségeseinkre is. A Kárpát-medencei Autonómiatanácsot erősítenünk kell, s az önrendelkezést össznemzeti ügyként kell kezelnünk. Továbbra is számítunk a magyar kormányra, támogatjuk küzdelmét a migrációs válság megoldásáért, s kivesszük a részünket az anyaországi választásokat megelőző regisztrációs kampányból is” – hangoztatta az erdélyi magyar autonómiaigény képviseletére vállalkozó szervezet elnöke. Az EMNT küldöttgyűlését Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Szabolcs Attila parlamenti képviselő (FIDESZ), az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke, valamint Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke is üdvözölte. A kolozsvári tanácskozáson átadták az EMNT Kós Károly-díját is, amelyet idén Izsák Balázsnak, az SZNT elnökének ítéltek oda. A 2013 óta évente átadott kitüntetéseket olyan személyiségeknek, szervezeteknek adományozzák, akik az autonómiaformák eléréséért példás tevékenységet fejtettek ki. Az elmúlt években Király Károly, a rendszerváltás időszakát meghatározó politikus, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsora és a Háromszék napilap szerkesztősége részesült Kós Károly-díjban. Az EMNT kitüntetését post mortem Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselő is megkapta. Baranyi László / MTI; Erdély.ma 2017. december 13.A román királySajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök. A kilencvenes évek legelején, talán 1990 novemberében néhány napos svájci körúton voltam egy román ellenzéki küldöttséggel. Egy ottani alapítvány hívott meg minket, több svájci politikussal találkoztunk, és kisebb-nagyobb fórumokon is részt vettünk, ma is emlékszem egy népes közönség előtt lezajlott genfi vitaestre. Persze a résztvevők zömmel ottani románok és magyarok voltak, de a vita franciául folyt. Radu Câmpeanu szenátor, a Nemzeti Liberális Párt elnöke, Marcian Bleahu szenátor, az egyik környezetvédő párt elnöke és Gabriel Țepelea képviselő, a Román Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt még rajtam kívül a küldöttségben. Szenátor voltam én is, más tisztségem nem volt, és valószínűleg azért esett rám a választás, mert beszéltem franciául. Abban az időben még rendkívül gyenge volt az ellenzék a román parlamentben, ennek érzékeltetésére elég, ha felidézem, hogy a kormányzó Nemzeti Megmentési Front után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt a második legnagyobb politikai szervezet a maga alig több mint hét százalékával. A parasztpártiak például csak a képviselőházba jutottak be, a liberálisok pedig ott voltak ugyan a szenátusban, de kevesebben, mint mi, és volt még néhány környezetvédő, illetve egyetlen független szenátor is, az alkotmányt kidolgozó bizottság egyik tagja, Antonie Iorgovan. Nagy szükség volt hát arra, hogy az ellenzék szolidaritását külföldön is minél gyakrabban bizonyítsuk, másrészt a Román Nemzeti Parasztpárt és akkor még a Nemzeti Liberális Párt is próbálta lemosni magáról a két világháború közti nacionalista múlt nyomait, és keresték az együttműködést az RMDSZ-szel. Marosvásárhely márciusa után Nyugat-Európában is sokat számított a magyarokkal való jó viszony, kellett a szalonképességhez. Természetesen nekünk is szükségünk volt rájuk, hiszen akkorra már kiderült, hogy Ion Iliescuékkal nem tudunk zöldágra vergődni, miközben például Corneliu Coposut, a Parasztpárt elnökét én intelligens és karizmatikus, pártjának egykori nézeteit revideálni hajlandó, a román-magyar megegyezést nemzeti érdeknek tekintő politikusként ismertem meg. Minden vitánk dacára máig szimpátiával gondolok vissza rá, akárcsak Gabriel Țepeleára vagy a a párt későbbi elnökére, a szintén börtönviselt Ion Diaconescura. Vitáztunk Svájcban is, nyilvánosan is, többek közt azon az említett genfi fórumon, de azt hiszem, az összbenyomás rólunk mégis az lehetett, hogy közösen keressük a kiutat Románia számára. Látogatásunk második vagy harmadik napján vendéglátónk, a meghívó alapítvány titkára valamilyen ürüggyel egyenként félrehívott minket, és megkérdezte, hogy hajlandók lennénk-e megállni Versoix-ban, találkozni Mihály királlyal. Nem nagy kitérő, tulajdonképpen útba esik. Ez a megálló természetesen nem szerepelt a hivatalos programban, hiszen Hohenzollern Mihály abban az időben még persona non gratának minősült Romániában. 1990 áprilisában megpróbált ugyan Zürichben repülőre szállni, hogy Bukarestbe utazzék, de ezt a román hatóságok valamilyen ürüggyel megakadályozták. Gondolom, akkor még beutazási vízumra lett volna szükség. Nem sokkal svájci látogatásunk után pedig, 1990. december 25-én ismét megpróbálkozott a romániai úttal, el is jutott kíséretével együtt Otopeni-re, sőt, gépkocsival elindultak Curtea de Argeș felé, de végül a csendőrség feltartóztatta őket, visszavitték a repülőtérre, és gyakorlatilag kitoloncolták őket. Csak jóval később, 1992 húsvétján látogathatott haza Romániába az a férfiú, aki személy szerint is nagy bátorságról tett tanúbizonyságot 1944. augusztus 23-án, amikor elrendelte Ion Antonescu marsall letartóztatását és a hadsereg átállását. Huszonhárom éves fiatalember volt akkor, nyilván a körülötte levő román politikusok készítették elő a román nemzet huszadik századi történelmében sorsdöntőnek számító lépést, de azért a legnagyobb kockázatot ő vállalta. Sokat köszönhet Románia a Hohenzollern családnak már a tizenkilencedik század második felétől, amikor I. Hohenzollern Károlyt meghívták uralkodónak, és attól kezdődően a román állam sokkal szorosabban illeszkedett Európába, királyainak az európai monarchiákkal való szerteágazó kapcsolatait – a rokoni szálakat – kellőképpen kihasználva. Aztán 1947 végén a köztársaság kikiáltásával a még mindig csak huszonhat éves Mihályt megfosztották trónjától, és az országból is kiebrudalták. Nekem, aki az ötvenes években voltam kisgyerek, a királyság már csak költészet volt, Arany János verséből, A walesi bárdokból, esetleg Petőfi Sándortól tudtam, hogy mit is érdemelnek a zsarnokok: „Akasszátok fel a királyokat”. Előttem van most is, az egyik gyereklap szép színes oldalain láttam gúnyképet a Hohenzollernekről: molyrágta palástban, ütött-kopott vulkánfíber bőrönddel (tudja-e még valaki, mi is az a vulkánfíber) érkezik a király Romániába, és kincsekben dúskálva, megrakott vonattal távozik ugyancsak ő, hiszen a karikatúra a történelmi idővel mérve amúgy sem túl hosszú életű dinasztiát egyetlenegy alakban jelenítette meg. Máig könyv nélkül tudom Horváth Imre minden bizonnyal nemcsak a hivatalos elvárásokat, hanem a korhangulatot is tükröző négysorosát (Neked tiszteleg): „Királyság volt s most Népköztársaság van. / Mit jelent ez? Figyeld az éneket: / a réginél még te álltál vigyázzban, / az új himnusz már neked tiszteleg.” Mindent összevetve, az iskolában sulykolt kommunista ideológia mellé szüleink, nagyszüleink Kossuth-pártiságát, Habsburg-ellenségét is figyelembe véve, nem fűzött engem semmiféle kései nosztalgia a monarchiákhoz és ehhez a fiatalemberhez sem, akinek arcvonásait az akkor már értéktelen vasdarabokon, a forgalomból kivont százlejes érméken (román szóval „szutásokon”, ahogy a Székelyföldön mondták a régi pénzzel játszó gyermekek) láthattam eleget. Éppen ellenkezőleg: gyűlöltem mindenfajta privilégiumot, dühös republikánus voltam én is Petőfivel együtt, és mi tagadás, ma is az vagyok. Meggyőződésem szerint egyenlőnek kellene születnünk, de ma már azt is jól tudom, hogy nem születünk egyenlőnek. Privilégium lehet a hely, az idő és persze a vagyon, amelybe beleszületünk, és ezeket a különbségeket teljesen megszüntetni nem lehet, viszont kutyakötelességünk enyhíteni rajtuk, és ahol mód van rá, egyenlő esélyeket kínálni mindenkinek. Nemcsak én, hanem a romániai közvélemény túlnyomó része is monarchia-ellenes volt még a kilencvenes években. Az alig összeomlott kommunista rendszer ideológiája egalitárius volt ugyan, de a hatalomgyakorlást minden szempontból a személyi kultuszra építette. Mi sem állt távolabb tőlünk, mint egy újabb személyi kultuszt támogatni, hívják bár alkotmányos monarchiának. A hajdanában még monarchista történelmi pártok is így voltak ezzel, ahogy én láttam. Elenyésző volt ezeken a pártokon belül is a monarchista áramlat, egy-két olyan közismert személyiséget leszámítva, mint például a neves színész Ion Caramitru. Nem is értettem Ion Iliescut, miért ijedt meg, hogy Mihály haza akart látogatni. (Mert nyilvánvalóan az államelnök döntése volt, hogy nem engedték be a királyt.) Amikor aztán mégis beutazhatott, ki is derült, hogy semmiféle társadalmi megrázkódtatást nem okozott ez a látogatás. Nos, nem győzöm ismételni, nem vagyok monarchista, ráadásul a Hohenzollern-dinasztia sok jót a magyaroknak nem hozott az elmúlt másfél évszázadban. Ennek ellenére szívesen találkoztam Mihály királlyal. Némi lobbi-lehetőséget is láttam ebben, de főként kíváncsi voltam arra az emberre, akinek arcképére az egykor „szutásokról” emlékeztem. Habozás nélkül igennel válaszoltam az óvatos tapogatózásra, és így válaszolt Gabriel Țepelea és Marcian Bleahu is. Viszont Radu Câmpeanu nem vállalta a találkozót. Szapora szavakkal magyarázgatta, hogy éppen akkorra fontos interjút beszélt meg fontos újságírókkal, miközben mindannyian tudtuk, miről van szó: félt. Attól félt, hogy amennyiben otthon kitudódik, politikai esélyeit csökkenti egy ilyen találkozó. Igen, az emigrációból hazatért Radu Câmpeanut egy egészen rövid ideig karakán disszidensnek gondoltam, aztán közelebbről megismerve, rá kellett jönnöm, meglehetősen kisszerű opportunista. 1990 tavaszán, amikor ő a liberális párt színeiben, Ion Rațiu meg a parasztpárt színeiben volt elnökjelölt, az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek tömegesen Câmpeanura szavaztak, holott az RMDSZ-nek az volt az álláspontja, hogy Rațiu és közte nem teszünk különbséget, és arra biztatjuk a választókat, döntsék el, kire szavaznak, csak ne Ion Iliescura. Viszont az akkor nagy befolyással bíró Király Károly egyik marosvásárhelyi híve, Jakabffy Attila egy rádiónyilatkozatban Câmpeanu támogatására szólította fel a magyarokat. Ezzel önmagában nem is lett volna baj, annál is inkább, mert Ion Iliescu elsöprő fölénnyel nyert, és ezen a mi szavazataink, sajnos, sehogy sem tudtak volna változtatni, de a Nemzeti Parasztpártnál teljesen fölöslegesen szereztünk egy fekete pontot. Radu Câmpeanu pedig nemhogy méltányolta volna ezt a támogatást, hanem 1992 nyarán kiléptette pártját az ellenzéki koalícióból, a Demokratikus Konvencióból, azzal az indokkal, hogy az RMDSZ jelenléte a koalícióban rontja a választási esélyeiket. Külön indultak az 1992-es őszi választásokon, és mi tagadás, nagy elégtételem volt, hogy Radu Câmpeanu számítása nem vált be, ugyanis be sem jutottak a törvényhozásba. 1992 és 1996 között így csak a Demokratikus Konvencióban maradt szakadár liberálisok voltak ott néhányan a parlamentben. Megálltunk tehát Versoix-ban. Szép, de meglepően kicsi tóparti villában lakott a királyi család. Mint a mesében: király, királyné és három királykisasszony fogadott minket (ezek szerint a másik kettő éppen máshol volt), Margit, Ilona és Zsófia, vagyis Margareta, Elena és Sofia. Margit, a trónörökös fáradt, de még fel-felsugárzó szépség, Zsófia kissé molett, vonzó teremtés, Ilonára nem emlékszem, csak tudom, hogy ott volt, ha össze nem tévesztem Irénnel (Irina) vagy Máriával (Maria). Mihály viszont... hát ő hatvankilenc évesen, megráncosodva is szakasztott olyan volt, mint azokon a gyermekkori pénzérméken a fiatal király. Nem torzult semmit a tartása sem, az arca sem, csak meggyűrődött nyilván. Előbb figyelmeztettek minket, hogy a kötelező megszólítás: „Maiestate”, vagyis „Felség”, ez Țepeleának meg Bleahunak nem is okozott nehézséget, én viszont csak jónapottal és enyhe meghajlással köszöntem, de ez végül nem keltett megütközést, hiszen egy magyar politikus jelenléte önmagában is fontos gesztus volt a királyi család számára. Rokonszenvvel fogadtak, a társalgás hol románul, hol franciául zajlott, ugyanis a királyon kívül a többiek nem beszéltek románul. Anna királyné egyszer vagy kétszer franciásan Michel-nek szólította a férjét, de egyébként nagyon visszafogott volt. Mihály a sok évtizedes száműzetés után is meglepően jól tudott románul, de kásás beszédét elég nehezen lehetett érteni. Nem lepett meg, olvastam róla, hogy műteni kellett annak idején, farkastorokkal született ez az egyébként jó kiállású férfi, az automobilok és repülőgépek szerelmese. Beszélgettünk hát, időnként szinte kívülről láttam magamat, hogy mibe is csöppentem. Akasszátok fel a királyokat? Hol van az már! Mint egy sci-fiben, különös időhurokba kerültem, mintha a gyermekkorom előtti években lennék. És mégsem. Mert közben a körülöttünk levő világ tele volt új kérdésekkel, amelyekre választ kellett adni. Mihályt is felkészíthették persze, nem mulasztotta el a magyarokról kérdezni, és mintha nem csak udvariasságból kérdezett volna. Próbáltam precízen felvázolni az otthoni helyzetet, de laza voltam közben, nem volt túlságosan nagy tétje a találkozásnak, kíváncsian figyeltem a királyi családot, mintha a Louvres-ban jártunk volna, egy színes, furcsa, élő múzeumban, a megelevenedett történelemben. Ami nonverbális üzenetként leginkább megmaradt bennem: a nyugalom. A király nyugodt, szinte derűs arca. Egy ilyen beszélgetés, akárcsak a későbbi két-három alkalom, amikor még szót válthattunk, nem volt alkalmas arra, hogy felmérjem politikai képességeit vagy tájékozottságát. De egyvalami hiányzott az arcáról, ami viszont a politikusokra annyira jellemző, ezt ma már rögtön észreveszem: a hatalomféltés feszültsége. A vérbeli politikusok szemében mindig ott van az ugrásra kész vad nem lankadó figyelme, a szörnyű éberség, hogy bármelyik pillanatban meg kell harcolni a hatalomért, taktikázni kell, hátulról bekeríteni vagy édesgetni, csapdába csalni, aztán felmorzsolni az ellenfelet. Saját hatalom-megszerzési és hatalom-megtartási technikáinak rabszolgája a politikus, és ez az örökös szenvedés van az arcán. Sem Mihálynál, sem valamivel később Habsburg Ottónál nem láttam ezt a szenvedést. Az osztrák és magyar trónörököshöz emberileg is közelebb éreztem magam, néhányszor találkoztunk csupán, de nem felejthetem hosszú beszélgetésünket Bukarestben, a kormánypalotában, miniszterelnök-helyettesi dolgozószobámban. Németesen raccsolva, ám kifogástalanul beszélt magyarul az a bölcs öregember, aki Mihállyal ellentétben határozott politikai véleményt mondott, de ő politikus is volt, EP-képviselő. Viszont neki is nyugalom volt a tekintetében, és amíg tárgyaltunk, teljesen elfelejtettem Habsburg-ellenességemet. Ma már tudom, mi ennek a nyugalomnak a magyarázata: az öröklött címért nem kell megharcolni. Mondom, gyűlölnöm kellene mindenféle privilégiumot, plebejusnak neveltek, ilyen vagyok, de a politikában megtanultam, hogy valamit valamiért. És mostanában sokszor elgondolkozom azon, hogy az igazi demokrácia analógiája vajon nem a csonka kúp vagy csonka gúla-e sokkal inkább, mint egy kihegyesedő mértani idom? Más szóval: a körülöttünk levő, fel sem épült és máris széteső demokráciák láttán óhatatlanul el kell töprengenem, talán ezeknek a rendszereknek az egyik nyavalyája éppen az, hogy a csúcsot nem hagyhatjuk üresen. Például úgy, hogy a legfőbb állami méltóságot, az elnöki tisztséget nemcsak időben korlátozzuk – két mandátumra általában –, hanem igazi hatalmat sem kellene a kezébe adnunk, kivéve a válsághelyzeteket. Ez közhely, ezt mindenki tudja, ilyen a parlamenti köztársaság, de tessék megnézni: vajon nem az-e az oka mai politikai meghasonlottságunknak, a hatalmi ágak közti egyensúly már-már végzetes felborulásának, hogy egy tíz éven át regnáló államfő, Traian Băsescu a joghézagokat kihasználva, az alkotmányt rosszhiszeműen értelmezve olyan hatalommal ruházta fel a választott parlamenten kívüli intézményeket, hogy ezek ma már valószínűleg magát az államelnököt is fogságukban tartják, bárki is legyen az. A csúcson nemhogy túlhatalomnak, de hatalomnak sem kellene lennie, a csonka kúp vagy gúla teteje egy nyugalmas tisztás, egy apró fennsík, semmi más. Mint ahogy a miniszterelnöki mandátumokat is korlátozni kellene, hiszen az a tisztség is könnyen „kicsúcsosodhat”, könnyen válhat túlhatalmi eszközzé, ezt is tudjuk. Így aztán, szégyenkezve bár, és alapjában véve meggyőződéses republikánusként továbbra is, de újabban fel-felötlik bennem, hogy egy született király, aki komoly hatáskörök nélkül, csakis azért került oda, hogy más ne lehessen azon a helyen, vajon tényleg olyan nagy kompromisszum lett volna-e éppen a felépítendő demokrácia érdekében. Nyilván ez ma már tárgytalan. Meghalt a király, és nem mondhatjuk, hogy éljen a király, mert ahogy látom, a Hohenzollern családban is dúl már a harc a hatalomért vagy talán a bőven visszakapott vagyonért, ki tudja. Az én időutazásom is véget ért, nincs már a „rosszpénzen”, a „szutáson” látott „jó arc”, eltűnt az a fiatalember, akinek gyerekként úgy állítottak össze iskolai osztályt, úgy válogattak különböző társadalmi rétegekből és régiókból osztálytársakat, hogy még egy magyar fiú is volt közöttük. Nem lett ő ettől magyarbarát, nincsen mit köszöngetnünk neki, de mégis sajnálom ráncos arcát, amelyet nem a hatalmi harc dúlt fel, csak a megállíthatatlan idő. A demokrácia dolgát pedig nekünk kellene elrendeznünk minél hamarább, egy olyan országban, ahol a kilencvenes években másodjára is kiűzték a királyt, aztán visszafogadták, kárpótolták palotákkal, kastélyokkal, sok tízezer hektár erdővel, most meg hisztérikus lelkiismeretfurdalással gyászolják. Talán azért, mert csak azt lehet gyászolni igazán, akinek nem volt semmiféle hatalma fölöttünk, és éppen ezért nem kellett megkönnyebbülnünk titokban, hogy itt hagyott minket. Éppen ellenkezőleg, sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel, 2011. október 25-én, kilencvenéves születésnapján, a szavakat nehézkesen formálva is jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök, Iliescu, Constantinescu, Băsescu vagy Iohannis. Pedig sem olyan felkészült, sem olyan rafinált politikus nem volt, mint a többiek. Csakhogy az elnökök arcáról letörülhetetlen a szavazatgyűjtés mimikája, mondataikból kiirthatatlanok a kortesbeszéd utálatos fordulatai, és miközben az országot emlegetik, a pártjukra gondolnak, és választóikat számolgatják magukban. Milyen jó lenne egy hatalom nélküli elnök, egy mandátuma végeztén vulkánfíber bőrönddel távozó, koronázatlan király, aki csak sétálgat azon a képzeletbeli tisztáson, hiszen semmi dolga, kizárólag azért van ott, hogy más a helyét ne bitorolhassa. Markó Béla / Transindex.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
